13. fejezet

Itt a következő előre szólok, hogy ez borzalmas lett, de kell egy ilyen is :) a következő 1 komi után jön :)

Nagyon lassan telt el a repülőút és valahogy én sem éreztem magamat teljesnek, mintha elhagytam volna valamit vagy inkább kitépték volna az egyik részem. Csak ültem és voltam. Nem akartam beszélni senkivel, de Sára ezt nem hagyta.
- Mi volt ez az egész Mira?
- Mi?
- Az a csók. - elmosolyodtam visszagondolva erre a dologra.
- Hát..az egy lopott csók volt. Nem kell ragozni csak annyi volt és lesz is ez az egész. Már úgy sem találkozunk soha többé. - ez kicsit elvette a kedvem, de mindegy. Ennek vége és most már hiába tagadnám is, de megkedveltem őket.
- És az a reptéri eset? - kíváncsiskodott.
- Na azt én is szeretném tudni, mert még New York-ba találtam ezt a dalt a telefonomon, de csak a címe volt odaírva, az előadója nem és belehallgattam. Nem szoktam ilyenek hallgatni, de ez nagyon megtetszett. Mivel megsértődtünk egymásra felgyülemlett a feszültség és le kellett vezetnem és elkezdtem énekelgetni a legjobb részt a dalból, de fogalmam sincs, hogy ő honnan tudta folytatni. - kinéztem az ablakon.

- Mira, az Niall szólója abban a dalban... az az ő számuk. - mondta. Kikerekedett a szemem. Akkor ezért nézhetett ő is meglepetten mint én, hiszen úgy tudja, hogy nem szeretem a zenéjüket.
-Ugye tudod, hogy ha leszállunk sem fognak békén hagyni az újságírók?
- Nem érdekel. Nem történt semmi komoly és nem is fog. Nem akarok erről beszélni. - komolyan nem értem mi ez az érzés ami azóta megjelent bennem mióta elhagytuk Angliát. Mintha egy láthatatlan szalag összekötött volna vele, de az agyam még mindig képtelen elfogadni ezt a tényt és vadul tiltakozik ez ellen. Nem tudom mit tegyek hiszen egy távkapcsolatnak semmi értelme. Gondoltam, hogy mivel régen voltam fenn twitteren és facebook-on így felmegyek addig sem gondolkozom ezeken. Az utóbbin nem történt semmi érdekes azon kívül, hogy az ismerőseim száma kicsit megnőtt és egypár gyűlölködő üzit is kaptam. Nem érdekelnek ezek az emberek csak féltékenyek és úgy szidnak, hogy szinte nem is ismernek. Aztán felmentem twiterre meglepődve vettem észre, hogy trend vagyok sőt nem egyedül. Világ trendet csináltak belőlünk. Mindenhol, mindenki csak azt tweettelte, hogy "NiallandMira". Még ezek is? Imádni fogom a hátra levő életem. Na többek között ezért nem kell nekem ő. Nem bírnám ki ha ennyien utálnak. Lehet, hogy kívülről úgy tűnik, hogy kemény és laza vagyok, de valójában belül  sokkal kevesebb vagyok néha gyenge és csak halk, csendes. Kicsit lefelé mentem még és olvastam pár üzenetet. Láttam, hogy a srácok is bekövettek. Sorba én is vissza követtem őket utoljára hagyva a szőkét. Rámentem az adatlapjára és a lélegzetem is elállt. Volt egy tweet amit nem sokkal az elrepülésünk után írt ki.
"@OfficialNiall: Megláttam, beleszerettem, megismertem és most..most meg elvesztettem...talán örökre, de még lehet remény.". Remény? Hol? Itt már nincs. Két nap múlva már arra sem emlékszik, hogy ki vagyok.
Gondolkodásomat az zavarta meg, hogy leszálltunk. Feltettem a napszemüveget és a csomagjaink felé vettem az irányt. Hamar meg is találtam őket. Megpillantottam apát és anyát. Jézusom. Mit keresnek itt? Azt hittem most is mint mindig dolgoznak, de nem ők itt vannak és rám várnak. Eldobtam a csomagjaimat és rohanni kezdtem feléjük. Olyan boldogság kerített hatalmába amit már régen nem éreztem. Ez pedig a családi szeretet nagy hatalmú érzése volt.
- Hát ti? Nem dolgoztok? - kérdeztem az ölelésünk végén.
- Nem a mai napot csak neked szenteljük kincsem. - mondta anya.
- De előbb át kell verekednünk magunkat a kint várakozó fotósok között. - mondta apa. Én csak a számat húztam. Gyanús volt, hogy nincsenek itt. - Nem akarsz nekünk mesélni semmit?
- Őhmm hát majd talán otthon?! - bújtam ki a válasz adás elől. Nehezen, de megindultunk az ajtó felé. Kiléptem a kis csapatunkkal együtt. A directionerek és fotósok hada vadul közeledett felénk.

 Megijedtem rengetegen voltak. Mindenki kérdésekkel bombázott és alaptalanul utálkoztak. Bepánikoltam és dühös is lettem.
- Elég legyen. itt kijelentem, hogy köztem és Niall Horan között semmi féle kapcsolat sincsen. Most láttam először és remélem, hogy utoljára. Sőt még csak nem is szeretem őket.
- Nem úgy tűnt mikor megcsókolt. - mondta nagyképűen egy lány. Pofon tudtam volna vágni, de nem tehettem, mert apa közbe szólt.
- Menjünk.
- Horváth úr. Ön mint manager mit szól ehhez az ügyhöz?
- Én hiszek a lányomnak. - mondta majd a kocsi felé kezdett húzni minket.
- Köszönöm - mondtam már a kocsiban. Otthon édes otthon. Hamar haza értünk. Én egyből felrohantam a szobámba, a saját kis birodalmamba ami csak is az enyém. Kicsit később megéheztem így lementem, de ekkor meghallottam, hogy anya és apa beszélgetnek.
- Mikor mondjuk el neki? - anya.
- Nem tudom, de várjunk még vele egy kicsit.
- Te is tudod, hogy nem halogathatjuk örökké egyszer úgy is meg kell tudnia..
- Mit kell megtudnom? - rontottam be félve. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem. A legrosszabbtól a legjobbakig minden vajon mért titkolóznak ennyire? Idegesen pillantottak egymásra, majd mély levegővétel kíséretében apa belekezdett.
- Tudod kislányom nekem a munkám miatt rengeteget kell utaznom főként Londonba. Így rengeteget vagyok távol tőletek. Most anyád is kapott egy munkát Angliában egy újság sztár rovatának fotósa lehet. Szóval egy hét múlva költözünk Londonba...