- Mi? Hogy mi? Hova? - dadogtam. Össze voltam zavarodva. Nem mehetünk Londonba. Még is egy halvány reménysugár jelent meg szívem legmélyén amit azonnal el is rejtettem. Egyszerűen képtelen voltam elhinni amit az előbb mondtak. - Mi lesz a barátaimmal vagy a nagyiékkal? Mi lesz a sulival és a legfontosabb mi lesz az ÉLETEMMEL? - üvöltöttem már szinte sírva. - Nem tehetitek ezt velem! Én itt maradok.
- Azt nem lehet. Jönnöd kell velünk és a sulit már elrendeztem magán tanuló leszel az új bandámmal együtt. Sőt biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogod őket. Már meséltem rólad nekik. Mikor leszerződtünk. - csapta össze a kezét apa. Segítség kérően bámultam anyára, aki odajött és megölelt.
- Sajnálom kicsim tudjuk, hogy nem sokára itt a szülinapod és úgy érzed, hogy elég nagy vagy, de nem hagyhatunk egyedül.
- Persze ilyenkor nem hagyhattok egyedül, de hol voltatok mondjuk a 10. szülinapomon? Ha? Vagy amikor megtanultam biciklizni? -a düh felülkerekedett. Nem válaszoltak csak fájdalmas pillantással néztek engem. Nekem is ugyanúgy fájt, de ki kellett mondanom. - Gondoltam. - felrohantam a szobámba és magamra zártam az ajtót. Könnyeim még csak most kezdtek megeredni. A párnát a fejemre húztam. Elakartam bújni a világ elől és ekkor döbbentem rá mennyire egyedül vagyok.
Jó persze itt van nekem Sára. Legalább is még egy darabig, de mi lesz ha elmegyünk? Egy hét múlva már Magyarország semmivé lesz és én ott leszek a hideg, esős, Niall-es Londonban. Óhh Niall még csak pár órája váltunk el, de képtelen vagyok elfelejteni a szemeidet. Azt hittem könnyű lesz, de nem megy. Erőt kell vennem magamon és túl kell lépnem legalább ezen a dolgon. Ez semmiképpen sem jöhet össze. Egyszerűen az én világom nem illik bele az ő életébe. A hátamra feküdtem és a telefonom kezdtem nyomkodni, aminek az lett a vége, hogy twitterezni kezdtem. Még mindig rengetegen írtak rólam ilyen olyan dolgokat. Igazán nem érdekelt jelen pillanatban legalább ők ettől boldogok ha már én nem is. Úgy döntöttem, hogy megosztom a világfájdalmamat a világgal hátha jobb lesz.
"@Mira_Horvath: Szerettelek Magyarország, de sajnos egy hét múlva meg kell válnom tőled a hideg és esős és ... Londonért.!! #now hate my life ;)". Alig telt el egy perc, de már rengetegen kedvelték és RT-telték sőt még többen kommenteltek, hogy szerencsés vagyok és mért nem szeretem az életem. Néhányon jót röhögtem. Gondolkodtam egy kicsit és megbántam, hogy ilyet mondtam a szüleimnek. Így vettem a bátorságom és lementem bocsánatot kérni.
- Figyeljetek ne haragudjatok csak hirtelen jött ez a hír és még midig nem tudom felfogni nekem mért kell mennem, de mindegy. Bocsánatot szeretnék kérni. - meg sem vártam a választ újra felmentem a szobámba. Lefeküdtem aludni. Ez a nap már megint sok volt nekem. Engem nem ilyen életre teremtett Isten, hogy folyton a figyelem középpontjában legyek. Egyszer lány akarok lenni gigantikus álmokkal.
Az az egy hét hamar elrepült. Fájó szívvel búcsúztam el mindenkitől és minden számomra kedves helytől. A játszó tértől a kis fagyizón át az iskolámig. Utoljára még bepróbálkoztam a maradással.
- Biztos, hogy nincs lehetőség maradni? Legalább szilveszterig? - kérdeztem halvány mosoly kíséretében.
- Hercegnőm ne próbálkozz! Nem maradhatsz. - mutatott a beszállást jelző ajtó felé. Gyorsan vonszoltam magam, mert rengeteg lány volt körülöttünk. Csuklyám és napszemüvegem szerencsére megmentett. Első osztályon utaztunk, de hogy minek nem tudom. Nem vagyok annyira kényes. Röpke pár óra alatt ott is voltunk. Apának el kellett mennie egy megbeszélésre. Így anyával ketten mentünk az új házunkba.
Nagyon nagy volt. Szerencsére London központjáról nem annyira messze van, még sem olyan zajos környéken. Egy hatalmas fehér ház fogadott minket. Modern volt rengeteg ablakkal. Valamiért beleszerettem bár nem igazán kedveltem a várost. Több okból is. Amit valószínűleg már mindenki tud. Kiválasztottam a szobámat és felvittem a cuccom. Anya felajánlotta, hogy menjünk el vásárolni. Nem volt kedvem otthon maradni. Túl új volt nekem. Főleg, hogy akkor egyedül lennék megint. Így elfogadtam az ajánlatát.
Már vagy fél órája sétálgattunk a városban mikor megpillantottam Őket. El sem hiszem, hogy alig vagyok itt egy órája, de már ezekbe botlom. Nem voltak egyedül. Gondolom a barátnőikkel mehettek valahova csak letámadták őket a fanok. Úgy döntöttem, hogy oda megyek, de nem tudhatják meg, hogy én vagyok az. Így felvettem a napszemüvegem és felhúztam az új sapim ami egy pandás sapka volt.
Szóltam anyának, hogy egy kicsit egyedül megyek körülnézni. Elengedett. Dobogó szívvel közeledtem feléjük. Izgultam, hogy nehogy felismerjenek, de kell ennyi kis izgalom hiszen ez lét elemem. Oda értem és kicsit előrébb furakodtam, majd megtorpantam. Aztán nagy levegőt vettem és neki szegeztem a szőkének a kérdést. Most vettem észre, hogy ő és Harry az egyetlen akik egyedül vannak.
- Mi van közted és Mira között? - kicsit azért elváltoztattam a hangom, hogy biztos legyen. Furcsán nézett rám, de végül egy kis gondolkodás után válaszolt.
- Sajnos ő nem szeret engem így nem tudom. - hajtotta le a fejét és a földet kezdte vizsgálni. - Sajnálom mennem kell. - mondta és elviharzott. Megsajnáltam, de nem annyira, hogy utána menjek. A többiek szúrós tekintettel meredtek rám. Három srác barátnőivel együtt utána ment, de Harry odafordult hozzám.
- Ne is törődj vele. Mostanában ilyen nagyon szeretné ha csak újra láthatná Mirát, de a lány tudod hallani sem akar róla és nem tudjuk mért. Pedig nem is ismeri. - a lányok már elszállingóztak csak mi maradtunk ott. - Egyébként jó sapi tetszik. - lenézett a földre és elindult a másik irányba. Már azt hittem, hogy felismert. Tisztára úgy beszélt. Nagy kő esett le a szívemről, amikor vissza fordult. - Egyébként a szemüveged is tetszik ...Mira. - kacsintott. Elmosolyodtam és körülnéztem, hogy nem e lát senki, majd levettem a szemüvegem.
- Bocsánat, de őhmm... nem mehetnénk kevésbé forgalmasabb helyre?
- De gyere ismerek egy közeli parkot. Nem annyira forgalmas. - elsétáltunk és közben mesélt egy csomó dolgot Niall-ről. Nagyon rosszul éreztem magam ezek után. Leültünk egy padra.
- Tényleg ne haragudjatok, hogy elrontottam a napotokat csak kíváncsi voltam, hogy elfelejtett e, mert én.. - nem fejeztem be.
- Mi te? - emelte fel az állam. Odahajoltam a füléhez és belesúgtam:
- Azt hiszem beleszerettem. - elpirultam. Ő elmosolyodott és kacsintott. - de kérlek ne mond el neki, majd egyszer én. Ha majd össze futunk. - nem akartam, hogy megtudja még nem. - és azt se mond neki, hogy itt vagyok Angliába.
- Előbb utóbb megfogja tudni.
- Inkább utóbb. - halvány mosolyra húztam a számat, majd elköszöntem a sráctól és haza fele vettem az irányt. Óriási mosollyal dőltem be az ágyamba, aminek még eléggé új szaga volt. Előkaptam a laptopom és kiírtam a döntésem:
"@Mira_Horvath: Azt hiszem beleszerettem a szemeibe." Félre dobtam a készüléket és álomba merültem.
Reggel egy újság fogadott az asztalon...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése