35. fejezet

Sziasztok itt a következő rész! Remélem tetszik ez kicsit más mint a többi. ;D a következő 6 komi után jön és várom a lájkolókat is meg a feliratkozókat is ám :D ♥ 

Niall szemszöge

Felejthetetlen a turné összes állomása, még sem vagyok igazán boldog. Persze a világ legjobb dolga, hogy a barátaimmal zenélhetek, de bosszant, hogy nem emlékszem mindenre és ki tudja lehet, hogy fontosak azok az életemben. Kicsit zúgott a fejem a kinti sikítozástól. A rajongók megőrölnek, ha csak egy képet is láthatnak rólunk. Imádom őket. Körbe néztem, hogy megtudjam ki mivel üti el az időt.

 Louis és El ölelkeznek pont mint Harry-ék. Szerelmesek. Szerettem volna én is érezni ezt az érzést, hogy fontos vagyok valakinek, hogy igazán szeretnek és nemcsak a hírnevem miatt. Valahol mélyen érzem, hogy ebben már volt részem csak képtelen vagyok rá emlékezni vagy az agyam nem hajlandó rám. Tovább vizsgáltam a sürgő forgó embereket. A világításért felelős emberek a hangosítókkal karöltve már a dolgaikat pakolták mivel nincs megállás holnap már ruccanunk is tovább aztán megpillantottam őket..Josh-t és Mirát. Nem szerettem volna törődni velük, de akaratlanul is oda vonzotta a lány arca a szemem, szinte megbabonázott. Fogalmam sincs mi ez az egész amikor egy helységben vagyok, de nem tehetem tönkre a párkapcsolatom Carlz-zal, már ha lehet ezt annak nevezni.
Nem akartam durván viselkedni vele, amit Carli mesélt róla jobbnak láttam távol tartani magam tőle, még sem tudok sokáig. A testen nem hajlandó szót fogadni ha a közelben van, az agyam pedig vadul tiltakozik az ismeretlen ellen. Mélyen viszont érzem, hogy ismerem őt valahonnan talán egy másik életből vagy esetleg elő kéne csalogatni az emlékeimet? Sajnos akárhogy próbálkozom nem történik ez ügyben semmi. Lehet, hogy csak magamat akarom becsapni avval, hogy ismerem pedig valójában ő csak egy egyszerű lány.. gyönyörű barna szemmel és vakító mosollyal. Miket beszélsz tök fej barátnőd van. Ez a rejtély még is az őrületbe kerget. Tudnom kell, hogy mi közöm van hozzá. Kétségbeesettem próbáltam felidézni valamit amibe kapaszkodhatnék, de semmi szokás szerint csak még nagyobb fejfájást kaptam. Talán ha meghallgatom miről beszélnek. Oké tudom nem szép dolog, a kíváncsiság nagy úr. Leültem a mellettük lévő kanapéra és előkaptam a telefonom, most először mióta elkezdődött a koncert. 2 nem fogadott hívás és egy üzenet C-től.  Nem volt kedvem megnyitni, de a barátnőm haragját sem akartam kivívni, bár jobban érdekelt a mellettem folyó társalgás ezért gyorsan lerendeztem az sms-s dolgot. Twittereztem míg fél füllel hallgatózni kezdtem.
- ...Hopsz ezt hangosan mondtam? - nevetett fel Josh. Mira csodálkozva és elgondolkozva meredt maga elé, majd pár perc múlva megszólalt.
- Már régebben? Ez lehet, hogy hülyén fog hangzani, de te küldtél nekem egy csokor rózsát?
- Rózsát? - kérdezett vissza a srác, de habozva hozzátette - ÁÁÁ a rózsák...azt hiszem én voltam. - kezdett magabiztosan bólogatni. Mekkora kamugép- Életébe nem venne senkinek sem virágot, mért pont most kezdené el. Tudom hiszen már szinte tesók vagyunk. Ez a kijelentése feldühített. Nagyon.. ugyan is.. áhhh mindegy. Mérgesen morogni kezdtem és kirohantam a helységből. A színpadhoz mentem, a rajongók már rég elhagyták az arénát már csak pár stábtag bóklászott ott. Tökéletes alkalom kicsit egyedül lenni és elbújni a világ elől. Úgy látszik az életem hónapok óta nem szól másról, mint a dühről, a sikertelen próbálkozásokról és róla. A lányról aki olyan törékeny és érzékeny, de tele van haraggal és bánattal amit valószínűleg én váltottam ki belőle. Fogalmam sincs hogyan, de így gondolom pedig nem akarom bántani viszont akaratlanul is ezt teszem vele minden egyes bántó pillantásommal és most meg itt van Josh. Vele tud normálisan beszélni.. vele nem veszik össze minden egyes percben, de akkor velem mért? Felmásztam a felemelhető színpadra, amivel átszoktak minket vinni a rajongók feje felett. Mivel fel volt emelve nem látott senki. Egy idő után minden morajlás elhalkult alattam. Már csak én voltam és a gondolataim, amiket körülvett a bánat, méreg és talán a féltékenység. Mért nem tudok emlékezni rá? Mért akarok egyáltalán rá emlékezni? És a legfontosabb mért gondolok folyton erre a dologra? Valami miatt még sem vagyok képes normálisan viselkedni ha egy légtérbe kerülünk. Olykor elönt a méreg mikor meglátom máskor meg a vágy kerít hatalmába akkor alig barom türtőztetni magam. Fáj a bennem tátongó űr, amit csak úgy tudok enyhíteni ha megismerném, talán újra. Vajon jó ötlet lenne vagy többet ártana mint használna? Kérdések amiknek a válasza mint nála van. Az egyetlen személynél akin képtelen vagyok kiigazodni és még csak nem is ismerek vagy jobban mondva nem emlékszem rá, mert abban biztos vagyok, hogy régen volt közöm hozzá még ha más mást is állít. Egyszerű még is bonyolult.
- Yesterday, the love was such an easy game to play.. - hallottam meg édes és lány hangját alattam. Azt hittem már mindenki visszament a szállásukra vagy éppen az éjszakában ütik el valahol az időt a többiekkel. Ő még is itt maradt és énekel...bánatosan ugyan, de énekli a dalomat vagy is a kedvencemet. Kikukucskáltam az emelvény széléről és láttam ahogy felveszi a gitáromat. Óvatosan pengetni kezdi..talán attól félt, hogy valaki meghallhatja. Dúdolt és táncolt az arca viszont üres volt vagy inkább vágyakozó. Hirtelen váltást csempészett az egészbe és már a számomra jól ismert Last first kiss-t kezdte énekelni. A felismerés villámként csapott az agyamba. Egy reptér. A dal. Ő. Aztán minden elsötétült. Ennyi? Ezzel nem elégszem meg. A halvány fénybe nem látta meg, ahogy felpattanok és a lépcső felé osonok. Sietem nehogy elmenjen úgy éreztem el kell mondanom, hogy mi villant be az előbb talán nem kapja fel a vizet és segít emlékezni a legrosszabb esetben megint a hajamba ken egy muffint. A lépcső utolsó fokán azonban megcsúsztam és hatalmasat estem, a térdemet meg bevertem valamibe. Marhára fájt. Mira ledobta a gitárt és oda szaladt hozzám. Aggódva térdelt le.
- Csak te vagy az te szerencsétlen? - fejezte ki csalódottságát, még is valami élénkség bujkált a hangjában.
- Sajnálom, hogy én vagyok és nem Josh. - vágtam rá. Megforgatta a szemeit és felállt. - Nem úgy gondoltam..bocsi.. - meglepetettség futott át az arcán, de gyorsan vissza váltott az előző arckifejezésére. - Tudom, hogy ezt már énekelted egy reptéren, sajnos ennyi amire emlékszem és nincs folytatás. - a fejemben tisztán hallottam a szóló részemet a dalból csak ő énekelte. Semmi háttérkép vagy emlék egyszerűen az ő hangja borította be elmém egészét. - még mindig a földön fekve néztem fel rá. Merev testtartásán lazított és visszatáncolt mellém és leült törökülésbe. Én is feltornáztam magam, hogy arcunk egy szintbe kerüljön.
- Hát emlékszel? - suttogta.
- Képekre, de összekapcsolni nem megy. - lesütöttem a szemem, rettentően szégyenben éreztem magam, amiatt, hogy nem emlékszem dolgokra.
- Mért vagy velem kedves? - hangzott a következő kérdése, miközben a kezét tördelte és szemével azt szuggerálta.
- Nem tudom. Próbáltam magam távol tartani tőled, mert barátnőm van, de a testem nem fogad szót ha a közelben vagy. Olyan ez mintha azt hinné, hogy hozzá tartozol, de az agyam hallani sem akar rólad és ez bosszant. Ezért inkább kiakartalak zárni. Én.. én.. sajnálom csak olyan nehéz, hogy nem ismerlek, de minden porcikám tudja, hogy ez nem igaz. Tudom, hogy valahogyan, de közöm van hozzád még ha mások nem is ezt mondják. szorítottam össze a szemem. Fiú létemre sírok. Remek mi jöhet még. A térdem egyre nagyobbra dagadt és vele együtt a csend is. Nem mertem kinyitni a szemem. Féltem attól ahogyan néz rám. Lehet, hogy azt hiszi, hogy megőrültem és faképnél hagy.. hirtelen ajkait az enyémre tapasztotta.

Kellemes bizsergés futott végig az egész testemen, a fejem búbjától a lábujjamig hatalmas vágyat keltve bennem. Ismerem valahonnan ezt a csókot már akkor a kórházban rájöttem, csak a titkát nem sikerült még felfednem. Ez más volt, mint Carli-é... ez az én valódi csókom ami igazán kell nekem.
- Szeretlek - szuszogta a nyakamba, majd óvatos puszit lehelt a helyére, mintha előre tudta volna, hogy kiráz tőle a hideg, majd homlokát az enyémnek támasztotta. Füle mögé simítottam egy kósza tincset.
- Bárcsak emlékeznék rád. - mosolyodtam el saját szerencsétlenségemen.
- Bárcsak - suttogta újra.- Fáj valamid? - kérdezte végül utalva az előbbi esésemre.
- Azt hiszem bedagadt a térdem.
- Fel tudsz állni? - bocsánatkérően csóváltam a fejem. - Na gyere te szerencsétlen? - nyújtotta ki a kezét. Ismét megcsíptük egymást, mint a koncert elején az öltözőbe. - Ezt igazán abba hagyhatnád.
- Nem tudom szabályozni. - karoltam át a nyakát.
- Jesszus még mindig szeretsz enni igaz?
- Hééé ne bántsd pocakot! - tettettem a sértődöttet, de elmosolyodtam így nem jött be a dolog. - Inkább menjünk mielőtt tényleg agyon nem nyomlak. Az ajtót kinyitva megcsapott a manchesteri hideg levegő. Egy lélek sem volt már ott szerencsére. - Várj!
- Mire? - nézett rám furán.
- Itt a kabátom. - az a dzseki volt rajtam amit a fellépésen aggatott lám Lou. Igazából nagyon tetszett és kényelmes is volt.

- Nem kell köszi - rémült meg valamitől. Azt hittem szellemet lát, de tényleg csak mi voltunk az utcán.
- Nézd ott a busz csak addig ha már úgy is neked kell elcipelni odáig. - vonakodva elfogadta. Alig észrevehetően megszagolta és a boldogság halvány szikrája ragyogta be arcát. Talán még el is pirult, amit a félhomályba nem tudtam pontosan megállapítani azt viszont igen, hogy a szívem kétszer gyorsabban kezdett dobogni. Nem tudom, hogy a hirtelen hideg miatt vagy ez a lány teszi ezt velem. Végre elértük a célunkat azonban az egész üres volt és zárva is. Idegesen ütöttem meg az ajtó melletti részt, mire az kinyílt. Tényleg a rajongók elleni vész gomb, hogy is felejthettem el? Felsegített a lépcsőn és elcsodálkozott.
- Hűű ti aztán tudtok élni. - fintorgott egyet a végén. Segített lefeküdni az ágyamra, majd a hatalmasra duzzadt térdemet kezdte tanulmányozni. - Nagyon nagy.. vagy is az... nem az.. - arcát a piros szín árnyékolta.
- Rendben értem. Le kéne jegelnem. - javasoltam mielőtt elájul zavarában. bár jól állt neki ez a szín. Felettébb cukin festett.
- Talán .. őhmm.. hozok rá vizes ruhát..tekintve, hogy nem tudsz felállni..addig vesd le.. őő.. izé - vakarta meg a fejét a füle mögött. Aranyos mikor zavarban van. Indult volna, de tanácstalanul nézett rám.
- Folyosó végén balra. - mosolyogtam rá bátorítóan, mire ő is felvette ezt a mosolyt. Nem is emlékeztem hogy ennyire fájt volna. Próbáltam levetkőzni, de nem ment helyette minden egyes mozdulatnál hatalmas üvöltés hagyta el a számat. A lány a vállán vizes ruhákkal aggódva rohant vissza az ágyamhoz.
- Mi a baj?
- Azt hiszem, egyedül nem fog menni. - most sokkal jobban voltam inkább én zavarban. - Nagyon fáj. - megforgatta a szemeit és tudtam, hogy az előbbi szégyenlősségnek nyoma sincs. Túl tette magát rajta és eléggé felbátorodva válaszolt.
- Férfiak! Egy kis fájdalom meghátrálnak. - sikerült lehámoznia rólam - Zöld lóherés? - nevetett fel édesen.
- Nem készültem rá, hogy alsógatyába fogsz látni. - mondtam egyszerűen. A következő tíz percben a borogatást próbálta a lábamra tenni, de annyira hideg volt, hogy folyamatosan elhúztam onnan, hogy szabaduljak az érzés elől.
 - Ne mozogj már. Így nem tudom rendesen körbe tekerni. - parancsolt rám. Nem sok sikerrel. - Jól van te akartad Horan! - lefogta a lábamat és egy egyszerű mozdulattal helyet foglalt rajta. Újra próbálkozott ezúttal sikeresebben mint az előbb. A hideg is enyhülni kezdett, már nem mocorogtam így leszállt rólam.
- Éhes vagy? - kérdeztem végül, hogy megtörjem a csendet.
- Kicsit. - vallotta be. - Gondolom van valami kaja ebbe a luxus hotelben. - Elindult a konyha irányába. Nem sokkal később chip-szekkel és üdítővel tért vissza, addig én betakaróztam. Kezdtem kicsit kínosnak érezni magam. - Remélem megfelel, mert csak ezt kapod. - nevetett gonoszul bár semmi rossz szándék nem volt a hangjában.
- Isteni! - nevettem fel én is. Leült mellém az ágyra törökülésben és elfogyasztottuk az éjjeli nasit. Későre járt odakint. Gondolom a srácok mind ünnepelnek a város valamelyik szórakozó helyén. Én nem bántam, hogy nem vagyok velük.
- Aludnod kéne. - motyogta.
- Neked is.
- Hát akkor megyek is.
- Ne. Nem akarok egyedül maradni. A többiek úgy is a hotelban alszanak.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne maradni.
- Kérlek! - fogtam könyörgőre, mint egy lány. Megforgatta a szemeit és égnek emelte a kezét.
- Jó legyen!

Hajnali három óra. Felébredtem. Fáztam pedig nyakig be voltam takarva. A lábam már egyáltalán nem fájt és rátudtam állni. Tettem néhány lépést a folyosón, hogy biztos legyek benne. Megpillantottam Mirát a kanapén kuporogva aludt. Pedig én felajánlottam neki, hogy aludjon valamelyik ágyban. A szívem legmélyén talán azt kívántam, hogy velem. Nagyon kényelmetlennek nézhetett ki az a kanapé. Óvatosan odamentem hozzá és felemeltem vigyázva arra nehogy felébredjen, majd letettem az ágyamra és betakartam. Nem sokára egyenletes szuszogása betöltötte a teret amitől én is újra elálmosodtam. Vissza feküdtem mellé. Figyeltem, hogy ne érjek hozzá pedig akartam, mélyen bent, majd újra elaludtam...

34. fejezet

Sziasztok! Bocsi hogy néha ennyit csúszik egy egy rész, de sok a dolgom. Remélem tetszik ez a rész! a Következő 6 komi után jön vagy pipálj a véleménynél a bejegyzés alján. Esetleg meg is oszthatod a blogom ha van kedved :D na nem is beszélek/írok tovább jó olvasást! És köszönöm az előzőhöz írt csodálatos komikat ♥ 

Nem is tudom hol tart az életem. Régen talán híres zenész akartam lenni, énekes vagy gitáros, de most, hogy itt ülök az arénában és várom, hogy kezdődjön a turné következő állomása nem annyira vágyom rá. Manchester. Hihetetlen, hogy már itt tartunk. Az elmúlt pár hét csak róluk szólt. Rengeteg koncertet adtak és lányok milliói tomboltak a dalaikra. Szegény Hazz meg is járta, mert az egyik koncerten kicsit eltalálták ott lent. Vicces volt ahogy szenvedett, de valójában nagyon fájhatott neki és még ennek ellenére sem dobatta ki a lányt. Olyan kedves mindenkivel. Túl estünk a Red Nose Day-en is, ahol a srácok sikeres fellépést könyvelhettek el. 

Rengeteg időt töltöttem Louis-szal. Ez idő alatt annyi dolgot tudtam meg róla. Például, hogy imád zongorázni és hogy nem is annyira komolytalan mint néha mutatja. Sokkal érettebb, mint néhányan a bandába. Bár a titkos hódolóm kilétére még nem derült fény. Szerencsére azóta nem is kaptam tőle semmit. Valahogy egy ilyen kapcsolatba nem akarok belebonyolódni. Furának tartom, hogy valaki egy másik embert messziről imád, bár néha a gondolataim arra hajlanak, hogy talán meg kéne ismernem az illetőt, de nem adott több lehetőséget az élet rá így hanyagoltam az ezen való gondolkodást. 

- 10 perc! - szólt be egy hang a hangosbemondón. Mindenki idegesen rendezte a ruháit a srácok öltözőjében, ahol általában összegyűlünk a koncertek előtt és a szokásos "ima" félét elhadarja apa. Ezt ő találta ki. Szerinte szerencsét hoz ha koncert előtt hálát adunk istennek, hogy most itt állunk. Persze szorosan egymás mellett kézen fogva tesszük ezt annak jelképeként, hogy együtt mindenre képesek vagyunk. Már mindenki itt van kivéve őt. A a banda pánikol pedig már több száz koncertet adtak és egy ilyen miatt képesek kiakadni tulajdonképpen szórakoztató nézni, ahogy fel alá járkálnak. Úgy látszik hisznek ebben a hála kérős dologban, mert nem hajlandók anélkül elkezdeni. 

- 5 perc! - szólalt meg újra a hang és a levegő még feszültebbé vált.. 

- Ugyan már srácok nyugalom! Minden rendben fog menni. Apa biztosan már ide tart. - kezdtem el nyugtatni őket. 

- Mondja az akinek az élete kész katasztrófa. - egy különös hang amit ezer közül is felismernék és ami már hetek óta nem szólt hozzám bár nem mintha akartam volna, hogy szóljon. Most még is a szívem vadul zakatol és a lélegzetem is elakad. Talán túlságosan is próbáltam távol maradni tőle, eltemetni ami történt és végleg elfelejteni. Jelenleg az sem érdekel, hogy ilyen flegmán beszél hozzám, a lényeg számomra, hogy HOZZÁM beszél. Teljesen lefagytam még válaszolni sem tudtam csak bámultam rá csodálkozva. 

- Niall, nem mondhatsz ilyet. - förmedt rá Liam idegesen. 

- 2 perc! 

- Nem lehet igaz! - csattant fel a szőke újra és levágta magát háttal mindenkinek egy székbe. Azt hittem sikerült, amit akkor fogadtam meg miután kitettem Louis-t a házunkból, hogy menjen már haza, mert szerintem őt is kifárasztotta a takarítás a kaja csatánk után. Megfogadtam, hogy elfelejtem és még csak az emlékre sem fogok gondolni, ezen segített is azzal, hogy rám se hederített heteken át és csak a barátnőcskéjével foglalkozott, erre most hozzám szól és összeomlok. 

- Bocsi srácok! - rontott be apa mentegetőzve. - El sem hiszitek milyen tombolás és tömeg van odakint. - Mindenki egy emberként vett egy hatalmas lélegzetet, hogy végre itt van ő is és elkezdődhet a koncert. 

- 1 perc! - szólt utoljára a hang. Újra visszaváltott mindenki az idegesebb énjére. Gyorsan és feszülten kavarogtak a szobában, hogy minél előbb elindulhassanak a színpad felé. Fogalmam sincs hogyan, de én pont Niall mellé kerültem és már nem volt idő senkivel helyet cserélni. Mérgesen még is olyan furán..talán vágyakozva nézett a szemembe, majd egy kicsit durvábban ragadta meg a kezem, de amit ott éreztem az más volt mint eddig, mint egy villámcsapás vagy energia kitörés. Nem húztuk el a kezünket sőt az utána következő bizsergés kellemesen csiklandozta a kezem. Nem tudtam apa beszédére figyelni egyre csak ez a varázslatos érzés került előtérbe a fejemben és már vége is lett. Kirántotta a kezét, megint egy éles csípést éreztem, mint mikor megfogta nem fájt és nem is volt kellemetlen. Mindenki a színpad felé kezdett rohanni, rajtam kívül. Megmozdulni sem bírtam. Felfoghatatlan volt számomra az előbb történt dolog. A szemem előtt kezdtem forgatni a kezem pedig semmi érdekes nem volt rajta. Egyre csak szugeráltam hátha meg szólal és megmagyarázza mi volt ez az előbbi, de nem tette. 

- Hééé te nem jössz? - kukucskált be egy szőke nő az ajtón. Lou volt az. - Mi történt a kezeddel? - jött közelebb. 

- Semmi - vágtam rá és pirultam paradicsom színűre. 

- Na ja! - nevetett fel. - akkor témánál vagyunk nem? 

- Jó oké! Nem tudom. Olyan fura volt. Megcsípett vagy túl elektromos volt a kezünk vagy nem tudom, de utána mikor elengedte újra és nem értem mért és most jól esően bizsereg. - mutattam felé a kézfejem. 

- Tudod talán a testetek tudja, hogy ti összetartoztok. - mondta karba tett kézzel. Valamiért ez a kijelentése kicsit feldühített. 

- Biztos, hogy nem. - kirohantam a színpad felé. Nem értem magam. Az utóbbi időben annyira megváltoztam. Már nem voltam az a lobbanékony, bőbeszédű lány aki akkor voltam New Yorkban. Na jó vannak kivételes esetek, amikor feldühítenek vagy ideges vagyok. Most inkább csendes vagy, a próbákon is csak voltam, mint egy szürke kis egér. Nem vonzottak a vad dolgok, inkább az egyszerűre hajtottam, de ez nem én vagyok és szerintem mindenki tisztában van vele, hogy talán Niall emlékezetével együtt belőlem is eltűnt egy rész. Az élni akarás. Igen nélküle nem akarok élni, de nem mondhatom el senkinek, mert utál és nem lenne helyénvaló. Talán több kárt okoznék az agyában ha elé állnék és elmondanám mi történt mióta megismertem, mintha hagynám, hogy magától rájöjjön a dolgok nyitjára. 

- Csukd be a szád még elfolysz itt teljesen. - zökkentett ki Sára. Nem értettem mért mondja. 

- Mi van? 

- Mióta ide álltál csak Niall-t bámulod és szerintem nem csak én vettem észre hanem a srácok is. - mosolyodott el bátortalanul. 

- Én izéé.. - sóhajtottam - nem is vettem észre. 

- Ugyan már ez normális. Hiszen fülig szerelmes vagy belé. - ölelt meg. Nálam meg eltört a mécses. Kiakartam kiabálni, hogy igenis fülig szerelmes vagyok Niall Horan-be, de a szerencsétlen helyzetem még ezt sem engedte. Vállamnál fogva maga felé fordított a barátnőm. Könnyeim láttán aggódva tette hozzá. - Úgy sajnálom. - megsimogatta az arcom, amikor elhallgatott a zene. Gyorsan letöröltem a könnyeket és visszafordultam a srácok felé. Tudtam, mi következik. Twitter kérdések. Azokat úgy imádom, mert mindig vicces dolgot kérnek tőlük ezek az idióták meg örömmel teljesítik. Támadt egy ötletem. Gyorsan előkaptam a mobilom és gépelni kezdtem. 

- Mit csinálsz? - kérdezte nevetve Sára. 

- Majd meglátod, remélem. - kuncogtam én is. Jobb kedvem lett.  

- 'Hello! Imádlak titeket. Eltudnátok énekelni a refrént a kedvenc dalotokból? Anne/B sector/15/46." - Ezt gyorsan teljesítették. Izgatottan vártam a következőt.

- "Sziasztok srácok! Van egy elméletem egy emberi piramisról. Összetudjátok hozni? Mira/Backstage/0/0.? ;)" - olvasta fel Zayn a következőt. - Hűűű érdekes.. khmm.. mi is szeretünk Mira. - mutatta fel a hüvelyk ujját felém. A fény megkeresett és egy csókot dobtam feléjük. Az ötből négyen nevettek, az a maradék pedig csak a szemét forgatta, de a rajongókért mindent. - Na srácok rakjuk össze. Nehogy már bénának gondoljanak minket. - erre a kijelentésére sikítani kezdett a tömeg. Annyira bénák istenem, de a végére meglepően jól felépítették, na jó nem elég bánára sikerült nekik, de legalább vicces lett.

- Arra hajtottál, hogy leégesd őket? - nevetett fel Eleanor mellettem. Észre sem vettem mikor jött oda. Olyan régen láttam és annyira hiányzott. Azonnal a nyakába ugrottunk Sárával.

- Nem, de határozottan jobban érzem magam tőle. - varázsoltam egy nem túl meggyőző mosolyt az arcomra.  A koncert folytatódott mi meg addig elbeszélgettük az időt a lányokkal. Hirtelen minden elsötétült és vége lett a koncertnek. Már csak a sikítást lehetett hallani és az éppen elköszönő fiúkat. Aztán lejöttek a színpadról. Louis hatalmas mosollyal üdvözölte barátnőjét, pont úgy ahogy Harry is tette Sárával. Én háttérbe vonultam nehogy újabb "bajba" keverjem magam. Viszont nem sikerült észre vétlenül maradnom. 

- Hihetetlen ötlet volt a piramis. - jött oda egy srác. Barna haján csillogott az izzadság, de egész helyes volt, azt hiszem ő a dobos, de sajnos a nevét nem tudom. Milyen béna vagyok velük meg sem próbáltam ismerkedni. 

- Hát tudtam, hogy amilyen őrültek úgy is bevállalják. Amúgy Mira vagyok! - kicsit kínos volt bemutatkozni hiszen a vak is látta, hogy tudja ki vagyok, de talán így megtudhatom a nevét. 

- Vicces vagy. Josh vagyok, már rég óta megakartalak szólítani, de nem volt megfelelő alkalom. - hadarta. - Hopsz ezt hangosan mondtam? - nevetett fel. Bevillant valami.. mi van ha.. nem az nem lehet.. Josh..J...

33. fejezet

Sziasztok itt a következő! Kicsit rövid lett, de remélem tetszik mindenkinek :) a következő 7 komi után jön ha nem akartok komizni pipáljatok a bejegyzés végén lévő vélemény fülnél :) köszönöm jó szórakozást! ♥

Hogy mi történt? Mit feleljek erre? Mondjam el az igazat, hogy a drágalátos barátjuk majdnem felkent a falra vagy hazudjak nekik? Nem tudom mit szólnának hozzá ha kiderülne az igazság.
- Megcsípte a hideg szél. -hazudtam végül. A göndör megsimogatta mire egy könnycsepp gördült le az arcomon, aztán egyre több és több a fájdalomtól.
- Mi történt? - kérdezte most már élesebben és mérgesebben. Percekig bámultam Niall-t a gondolataimba temetkezve. Szörnyű bűnbánat és kétségbeesés látszott az arcán. Most először néz rám ilyen lágyan és féltőn a baleset óta. Pislogtam párat, hogy abba tudjam hagyni a sírásra hasonlító nyöszörgésemet. Louis és Harry már türelmetlenül várták a válaszom.
- Hercegnő. Hahhóó. - próbálkoztak újra.
- Senki, azaz... - haboztam. - ahogy kerestem Niall-t - erre felkapta az említett a fejét. Félt, hogy elárulom. Óvatosan megráztam a fejem így biztosítva arról, hogy nem dobom fel a többieknél, de hazudni sem akartam akkorát. - Futottam és nem figyeltem és beleütköztem a vállába. - hebegtem összevissza - de látom megtudtam győzni, hogy vissza jöjjön. - tettem hozzá némi gúnnyal. Egyedül az ír értette a célzást, mire mérgesen megforgatta a szemeit.
- Hé haver szépen elbántál vele - nevetett fel Zayn.
- Igen - folytatták a többiek. Elkezdtem pakolni a cuccaimat.
- Azt hiszem Mira megérdemel egy bocsánatkérő ölelést. Nem srácok? - kérdezte Louis huncut vigyorra húzva tökéletes ajkait. Mindenki hevesen bólogatott kivéve minket. Hát remek még egy közös pont. Sem ő sem én nem repestünk az ötletért.
- Annyira azért nem fáj - flegmultam be egy kicsikét jobban mint kellett volna. A srác arcáról is lefagyott a mosoly, de szét tárta karjait. Haboztam. Erre a lépésre egyáltalán nem számítottam. Tudtam, hogy ha újra magamhoz szoríthatom megsemmisülök. Hazz segített eldönteni a dolgot, mert óvatosan meglökött így pont az ír közelébe landoltam. Szorosan magához húzott, mint régen. Ismertem ezt az ölelést. Ez az a múltbeli védelmező, szeretetteljes ölelés, amivel mindig jutalmazott és még csak nem is sejti, hogy milyen érzéseket kelt bennem egy szimpla öleléssel is akár.
- Ennyivel nem úszom meg ugye? - suttogta a fülembe alig észrevehetően. Elengedtük egymást. Lesütöttem a szemem. Úgy gondoltam ez a pofon olyan dolog amit egykönnyen nem tudok elfelejteni akármennyire is szeretem. Sóhajtott. - A harc hát legyen harc! simította meg az arcom fájó felét. Még van képe. Ezzel az egy mozdulattal ismét fordított az érzéseim kockáján. A méreg mardosta a torkomat.
- Szánalmas. - kiáltottam egyenesen azokba a híres tengerkék szemekbe, aztán felkaptam a táskámat és kifelé indultam.
- Most meg hova mész? - szakította meg a feszültséget a legidősebb tag. Erről jut eszembe. A konyha. Egyből jobb kedvre derültem.
- El innen. Este gyere át Lou, megmondom mit kérek a fogadásunkért. - kacsintottam rájuk, majd távoztam. Erősnek próbáltam mutatni magam, hogy engem aztán ez sem küld le a padlóra, de valójában sokkal inkább már a pincében vagyok. Gyalog indultam el. Lassan mentem és pörgött az agyam. Mit akar ez jelenteni? Mire célzott? Miért akar harcolni? Szorosan körbe fontam a testemet a kezeimmel mintha fáznék, pedig erről szó sincs hiszen szokatlanul meleg a levegő a tipikus Londonihoz képest.

Azt hittem, hogy túl léptem rajta, de nagyobb káosz alakult ki bennem mint eddig volt. Most emlékszik vagy nem? Ennyire visszaakarja idézni a dolgokat? Kíváncsi rám vagy csak arra, hogy előtte is ennyi bajt okoztam neki? Egyáltalán lehet, hogy nem is rám kíváncsi csak a dolgok igazát keresni amiket Carli mondott neki és valamiért úgy látja, hogy nálam vannak a válaszok. Nem nálam az égvilágon nincs semmi csak egy összetört szív és egy megsebzett lélek és persze egy üres test is társul mindehhez. Eszembe jutott a dal amit a tetőn énekelt. Mért pont az választotta? Yesterday. A múlt, amikor még mindenki boldog volt. Azok a napok amikről azt hittem felejthetetlenek most még is csak kopott emlékek. Fájdalmas még is boldog. Telefonom pittyegése törte meg gondolataim cikázását. Időbe telt mire újra visszatudtam térni a valóságba. Sikerült elő halásznom a készüléket.  Egy sms virított a képernyőm. Kitől? Hiszen alig van meg pár embernek a számom, mivel a régi telefonom eltűnt újat vettem, csak a bandának és a stáb néhány tagjának adtam meg azt hiszem. Mindegy, megnyitottam. "Fáj, hogy nem láthatom a régi mosolyod. xx J." olvastam. Körbe pillantottam hátha meglátom az üzenet küldőjét, de rajtam kívül egy lélek sem volt azon az utcán. Sőt azt sem tudtam hol vagyok. Már egészen besötétedett így még nehezebben tudtam tájékozódni. Ráadásul féltem a sötétben is főleg egyedül, mert mikor kicsi voltam az unokabátyáim állandóan ijesztegettek mikor náluk aludtam, ami elég sokszor előfordult a szüleim munkája miatt. Anya meg mindig azt mondta, hogy ha egyszer eltévedek akkor keresek egy fát amibe megkapaszkodhatom míg meg nem talál, de ne féljek mert amíg ő itt van nem fog előfordulni ez. Tessék nincs itt még annyira sem mint általában szokott és már is megtörténik a dolog. Újra körbe néztem hátha még is felismerek valamit. Várjunk csak azt a házat a túl oldalon ismerem. A baleset. A felismerés fájdalmasan fúródott a mellkasomba. Amilyen gyorsan csak tudtam el mentem onnan. Most amire a legkevésbé van szükségem az Carli hercegnő és a megjegyzései vagy kárörvendése. Szerencsére nem találkoztam vele és sikerült épségben haza érnem végre. Apa megint nincs itthon, mert a srácok koncertjeinek az ügyeit intézi. Anya meg... óóó anya soha sincs itt ha szükség lenne valakire. Az utóbbi időben megtanultam kezelni az egyedül létet, persze a barátaim ott voltak, de azt hiszem az még sem olyan mint egy anyai tanács. Valljuk be az életem kész katasztrófa. Pont ekkor csengettek. Gondoltam Louis az, de tévednem kellett. Egy csokor rózsát találtam a lábtörlőre fektetve.

 Leguggoltam, de nem nyúltam hozzá attól félve, hogy ha hozzáérek elkapok valami halálos fertőzést. Ezt az ötlete hamar elvettettem és felkaptam. Beleszagoltam. Édes illata bekerített, imádtam a rózsákat. Viszont jobban szemügyre venni már nem volt időm, mert ekkor Mr. Tomlinson fordult be a kocsi feljárónkra.
- Hű szép csokor. Kitől van? - kérdezte széles vigyorral az arcán.
- Nem tudom, de gyere be. - invitáltam a házba. A virág köteget vázába helyeztem és a nappali közepén álló kis asztalra helyeztem míg Louis leült a kanapéra és várt.
- Szóval mi lenne a kérésed?
- Gondolom feltűnt, hogy talpig cukormázban érkeztünk a stúdióba. Csodálkozom is, hogy nem említettétek meg. Bár Hazz láttam, hogy átöltözött...
- A lényegre. -
- Jó jó nyugi. Ha ennyire sietsz akkor már is neki láthatsz a konyha takarításának. - kacsintottam, majd gonoszul felnevettem.
- Ennyi? Nehezebbre számítottam. Egy két dolgot helyre tudok pakolni. - pattant fel és vette a konyha felé az irányt. Én csak álltam és vártam a hatást amit a szemét kupac fog kiváltani a srácból, ez nem is késett.
- Na ne szórakozz! Itt meg mi a franc történt? - kiabált hitetlenkedve.
- Te akartál fogadni. - rántottam meg a vállam angyali pillantásokat vetve rá.
- Jó' van hercegnő ezt még vissza kapod.
- Nem elég szörnyű már így is az életem? - tettem fel a költői kérdést. Nem válaszolt, hanem inkább szorgos pakolásba kezdett. Viccesen nézett ki, de meglepett milyen gyorsan képes a takarításra. Mikor a fele körül járt felszaladtam a gitáromért és énekelni kezdtem. Látszólag élvezte az ingyen koncertet. Mikor végzett a pultnak támaszkodva várta, hogy befejezzem az éppen elkezdett dalt.
- Mi történt az arcoddal? - furcsán néztem rá. Nem gondoltam, hogy rájön arra a kis füllentésre.
- Már elmondtam délután. - keltem fel az addig elfoglalt helyemről és kisétáltam a nappaliba, majd levágtam magam az egyik kanapéra. Követte a példámat és közvetlenül velem szemben helyezkedett el.
- Tudod, hogy engem nem csapsz be. Nem egyszerűen neki ütköztél ugye?
- És ha nem? Akkor sem változtat semmit a dolgon. Így legalább még biztosabb vagyok benne, hogy örökre elfelejtett.
- Ezt te sem hiszed el. - csattant fel. - Az orvos is megmondta ez csak átmeneti állapot.
- Ők sem tudhatnak biztosra mindent. Ezt meg aztán főképp nem. - ráztam a fejem.
- Mért teszed ezt magaddal? Feladod mielőtt elkezdenéd.
- Éhes vagyok. - tereltem.
- Lehetetlen vagy! Na mindegy. Azt hiszem tudok egy dolgot ami eltereli a figyelmed, majd megmutatom. Hé még nem is nézted meg kitől kaptad a gazokat. - nevette fel így oldva a megfagyott hangulatot. Hihetetlen, hogy mindig sikerül neki feloldania. Kutatni kezdett a rózsák között egy cetlit, papír fecnit vagy valamit amiből kiderül a feladó. Nem különösebben érdekelt ki pazarolja rám a pénzét, de amikor felolvasta az üzenetet ledermedtem. "Hiányzik a szemed ragyogása. xx J." ...

32. fejezet

Sziasztok na itt a következő!! Remélem tetszik és összetudunk hozni rá 6 komit? :D Feliratkozókat is várok előszeretettel :D Jó szórakozást ♥ 

Harry pont akkor sétált be a konyhába és ő is meglepetten kezdte tanulmányozni a sütiket majd az én ledöbbent és egyre pirosodó arcomat.
- Ha elmeritek akárkinek is mondani kinyírlak titeket? - léptem túl a témán.
- De... - kezdte volna a srác, de rájött, hogy nincs értelme vitatkozni, mert a következő pillanatba felé lőttem egy kanál rózsaszín habot, ami nagy csattanással ért a mellkasához. Tátott szájjal meredt rám én meg csak nevettem. Önfeledtem, amit már napok óta nem tettem. A többieknek sem kellett több megragadták ami éppen az útjukba akadt és spontán elhajították felém hátha célba ér. Nem voltak valami jó célzó mesterek, én viszont majdnem mindegyik bombámmal betaláltam.

A konyha úszott a tejszínhab, gumicukor és mindenféle finomságban. A földön fentrengve nevettünk a munkák eredményén. Mondjuk mi sem néztünk ki szebben.
- Ugye tudjátok, hogy ki kell takarítanotok?
- Nem is mi kezdtük. - mentegetőzött Sára.
- És? - kérdeztem huncutul. Hirtelen megszólalt Harry telefonja, amit alig tudott elő halászni a rátapadt dolgok miatt. Végül sikerült, de nem tudta felvenni, mert kikaptam a kezéből, hogy milyen megfontolásból azt nem tudom, de már mindegy. Felvettem.
- Hallo? Ez itt Mr. Macskaimádó Cuki gödröcskés Styles telefonja a sípszó után hagyjon üzenetet! - mondtam eltorzított hangon. Alig bírtam ki nevetés nélkül. A vonal másik feléről hangos értetlenkedés hallatszott.
- Mi a.. ez meg mi volt? - kérdezték a srácok egyszerre. - Harry? Hol vagy? Már itt kéne lenned a tánc próbán. - a srác a homlokára csapott.
- Tényleg! Máris megyek. - vette át a szót, majd lerakta a telefont. - Jöttök? - kérdezte sietősen.
- Te komolyan így akarsz menni? - nevettem a kinézetén.
- Nincs időm átöltözni, ahogy nektek sincs! - ragadta meg a kezünket és kezdett maga után cibálni minket ezzel eldöntve a kérdést, hogy megyünk e vagy nem. Gyalog elég messze volt innen a stúdió, de nem bántuk, hogy megbámulnak minket ehhez már úgy is hozzá kellett volna szoknom nem éppen szokványos barátaim mellett. Már félúton járhattunk amikor eszembe jutottak a sütik. Még is csak vinni akartam nekik valamit.
- Figyeljetek srácok. Én most elmegyek veszek sütiket, de aztán megyek. - mondtam és elindultam az egyik utcán felfelé.
- Rendben! Siess a sütikkel. - mondta nevetve a göndör egy intés kíséretében. Ismertem egy helyet, amit akkor vettem észre mikor magam alatt voltam és elindultam a nagy világba. Mentem amerre láttam végül kikötöttem a cukrászda előtt. Mikor odaértem széles mosolyra húzódott a szám. Egészen megkedveltem a kis helyet bár nem sokszor jártam ott. Hangulat kis hely volt, a rózsaszín falak és a barna székek egészen összhangban voltak. Tetszett. Beléptem és hatalmasat szippantottam a szétáradó ezer és ezer féle süti illatából. Mindig is édes szájú voltam. Furán nézhettem ki így, mert csukott szemmel állva élveztem az illatok kavalkádját.
- ÁÁÁ kedvesem. Miben segíthetek? - köszönt kedvesen a hely tulajdonosa.
- Jónapot Mr. Brown. Hát szükségem lenne a világ legfinomabb muffinjaira? - mosolyodtam el.
- Azt hiszem ezen tudok segíteni. - nevetett fel azon a kicsit rekedtes még is szeretetteljes hangján.
- Köszönöm - ültem le a pulthoz, míg elkezdte pakolászni a kért dolgokat. Mikor végzett fizettem és csilingelő hangon megköszöntem és már is a stúdió felé vettem az irányt. Kicsit félve, de meglöktem a hatalmas ajtót, hogy minél előbb bejussak. Hallottam a srácokat éppen próbáltak. Megálltam az terem ajtaja előtt és mély levegőt vettem. "Már nem érdekel...zárd ki" Biztattam magam és benyitottam. A zene túlharsogott mindent, hangjuk kitöltötte az egész teret. Jó volt hallgatni! Nem vettek észre, mert éppen táncolni próbáltak éneklés közben, ami valljuk be még egy törött lábú madárnak is jobban menne, mint nekik, de igazán nem akarom megsérteni a madarakat. Ezen a kósza gondolaton elmosolyodtam, pont akkor, amikor Harry hátra fordult egy tánc mozdulat miatt.
A zene nem állt le, de őt ez látszólag nem zavarta:
- Sütiiiiiii! - kiáltott fel, mire az összes többi felém fordult. Vidámság, megkönnyebbülés, düh. Ezek voltak a legleolvashatóbbak az arcokról.
- Finomak! - nyújtottam feléjük. Alig várták, hogy egyenek belőle, kivéve Niall-t, ő el vonult a terem másik végébe és levágta magát a földre nekem háttal. Térdét felhúzta és fejét ráhajtotta. Kicsit szíven ütött a dolog, de nem akartam elrontani a többiek örömét. Csak néztem ahogy ott ül és nem csinál semmit. Aztán piszkálja a cipőjét..aztán abba hagyja, de nem néz hátra. Látszólag nem is kíváncsi rám. Elfelejtett végleg.
- Menj már oda hozzá! - lökött oldalba Louis kedvesen. Megráztam a fejem, hát ha attól kitisztul.
- Mi értelme lenne? - makacsoltam meg magam.
- Mert tudom, hogy szeret, még ha nem is hiszed el ebben a percben. Látom ahogy rád néz.
- Ja merő dühvel.
- Az lehet, de látszat alatt biztos vagyok benne, hogy tudja ki vagy. Nézz már rá. - ekkor tényleg rápillantottam, pont akkor mikor ő is felém fordult, aztán rögtön visszatért a cipője tanulmányozásába. - Maga alatt van napok óta. Pontosan azóta amióta te nem toltad be a formás hátsódat ide. - harapott bele az egyik finomnak kinéző muffinba.
- Ez nem jelent semmit, de ha oda megyek megteszel nekem valamit! Akármit amit kérek. - töröltem le az orráról a habot. Kicsit gondolkodott a dolgon, de aztán beadta a derekát.
- Rendben akármit.
- De megteszed még ha nem is lesz kedved hozzá. - dugtam oda a kis ujjamat, mint az oviban.
- Oké csak menj már. - rázta meg az ő ujjával az enyémet. Megfogtam egy sütit és nagy levegő kíséretében gyorsan átszeltem a termet. Éreztem a tekinteteket belefúródni a hátamba. Nem adhattam fel valakinek ki kell takarítania a konyhánkat a csata után. Óvatosan leültem mellé törökülésben háttal a többieknek. Teste megfeszült. Egy darabig csak ültünk egymás mellett végül megtörtem a csendet.
- Haragszol rám? - nem néztem rá. Féltem attól, ahogyan néz rám.
- Szerinted? Hazudtál h a stáb tagja vagy aztán megütötted a barátnőmet. - mélyesztette tekintetét az oldalamba.
- Sajnálom. - oda nyújtottam neki a sütit. - Tudom, hogy csúnya sütik, de finomak és nem akarok haragban lenni veled. Te más vagy ennél. - nem fogadta el, helyette inkább átölelte a lábát és maga elé meredt.
- Mert te aztán honnan tudhatnád, hogy milyen vagyok? - nevetett fel kínjában. Sóhajtottam.
- Tudtam, hogy nem kell hinnem Louis-nak te még sem vagy más. Te utálsz engem. - azzal fogtam a muffint és a hajára kentem. Döbbenet ült ki az arcára. Olyan mókásan festett azzal a sütivel a fején. Tűz lobbant a szemébe nevetésem hallatán. Felpattant és kiviharzott.
- Sajnálom srácok. Nem akartam tönkre tenni a próbát. Én csak...nem is tudom mért, de megérdemelte. - mindeni feszülten nézett rám. Nem sokára itt a turné és alig haladnak a tánccal én meg jövök és elveszem tőlük ezt az időt is. - Tudjátok mit? Elmegyek és bocsánatot kérek és vissza hozom. - mondtam és azzal én is kifutottam. Vadul keresni kezdtem a srácok, helyre akartam hozni, hogy legalább a maradék banda ne haragudjon rám. Végig jártam az egész épületet, de nem találtam sehol. Aztán támadt egy ötletem. A tető. Lassan, de biztosan haladtam a célom felé. Kiléptem a hidegbe. A szél fújt és rázott a hideg, de nem érdekelt, mert megláttam Niallt. Egy padon ült a gitárjával, amit fogalmam sincs, hogy honnan szerzett. Énekelt. Beatles-t. (zene: http://www.youtube.com/watch?v=6S8gyyJPCls). Imádtam ezt a számot. Kívülről fújtam a szövegét. Nem is tudtam, hogy ő is szereti. Igaz, hogy nem vidám, de azért csodálatos. Csak hallgattam, ahogy pengeti a gitárt és kiénekli a bánatát. Néha segít.. sokat..nagyon sokat. A vége felé járhatott már. Aztán nem bírtam és tovább csendben maradni. Ökölbe szorított kézzel, csukott szemmel kezdtem vele együtt énekelni a szöveget.
- Yesterday, love was such an easy game to play,
now I need place to hide away.
Oh, I believe in yesterday. - Vége. Minden csendes. Ki sem merem nyitni a szemem. Aztán erőt vettem magamon és kilestem a szemhéjam alól. Megijedtem, körül belül 10 centire állt tőlem. Észre sem vettem amikor ide jött. Az előzőt fagyos tekintete helyett most sokkal inkább kíváncsi szempár meredt rám. A szél még mindig fújt és egyre jobban fáztam. Szorosan átöleltem magam és csak úgy mint az előbb én törtem meg a csendet.
- Beatles? - kérdeztem mosolyra húzva a számat.
 Hirtelen a falhoz nyomott, időm és erőm sem volt, hogy védekezzek. A maradék távolságot is kipréseli közöttünk. Forró teste az enyémhez simul, amitől furcsa bizsergés tört rám. Szeme fogva tartja az enyémet. Nem engedi szabadulni szorult helyzetéből.
- Meg kell tudnom honnan ismerlek! - csattan fel végül. Értetlenség és döbbenet váltja egymást a gondolataim között.
- Ne hánytorgasd a múltat. Fájhat.
- Ha te is benne voltál nem lehetett olyan rossz. - suttogta a fülembe. Lehelete csikizte a fülemet, de nem bántam.
- Majd rájössz magadtól. Úgy a helyes.
- Sajnálom. - dühösen ellökte magát a faltól és megfogta a gitárját. Menni akart ki tudja hova. - Talán Carli-nak igaza volt, hogy hagyjalak békén. - elképedtem. Egy perce még tudni akar mindent most meg már azzal, jön, hogy jobb ha nem törődik velem. Felkaptam a vizet.
- Rendben, de egyet ne felejts el. Ha Barbie kiszórakozta magát és majd elhagy egy jobbért, egy újért ne felejtsd el kik a barátaid. Azok akik most is érted aggódnak a próbateremben. - üvöltöttem a képébe. - nem pedig azok akikkel az a csaj akar össze hozni. Chh látszik rajtad, hogy az ujja köré csavart. Csak aztán nehogy pofára ess te szőke herceg. - hirtelen pofon vágott. Azt arcom sajogni kezdett érintésétől. A levegő megfagyott.
- Ne beszélj így a barátnőmről.
- Szép! Hová lett a jó modor? Lányokat pofozgatsz? Ne nevezd magad férfinak. Különben is milyen barátnő az akinek csak azért kellesz, hogy híres legyen? Komolyan nem veszed észre? Szánalmas. - azzal ott hagytam. Az arcom feldagadt, fájt, sírtam. Nem akartam. Megmostam az arcom aztán a srácok felé vettem az irányt a cuccaimért, hogy haza induljak elegem van ebből a napból is. Már csak ők voltak ott a teremben, öten ami meglepett, nem hittem volna, hogy vissza jön. Lefagyott az arcáról a mosoly mikor meglátott engem és az arcomon éktelenkedő piros foltot. Próbáltam eltakarni, de ezt nem lehetett. Harry és Louis azonnal kiszúrták.
- Mira mi történt veled?