41. fejezet

Na sziasztok! :D Mivel unatkoztam és túl tengett bennem az írás vágy és Obszidián hatása alatt állok (lehet hogy a rész kicsit abban a stílusban is íródott) így megírtam a következőt! :D Hát véleményem szerint túl nyálas és egyáltalán nem illik ide, de nekem tetszik. :) remélem nektek is bejön és nem lesztek szomorúak vagy csalódottak ha elolvassátok :D ♥  Szóval jó olvasást.! 

Niall szemszöge:

Abban a pillanatban, ahogy elhangzott ez a kérdés. Mira felült, rám pillantott, majd Hannah-ra és újra rám. Szeme fáradságot és aggodalmat tükrözött, mintha nem teljesen lenne itt velünk, de fent volt. Szeme elidőzött rajtam és én sem szakítottam meg a szemkontaktust. A szoba fényében láttam a szemében megcsillanni az első könnycseppet, ami lassan folyt végig arcán, majd egyre több és több követte óvatos patakot alkotva végig az arcán. A másodperc töredéke alatt borult rám. Szorosan hozzám simult, karjait a nyakam köré tekerte, zokogott. Az idő mintha egészen megfagyott volna a szobában. Óvatosan Hannah-ra pillantottam, miközben az ölemben fekvő lány hátát simogattam. Ekkor eszembe jutott a kérdés. Tulajdonképpen mi is van köztünk? Hát ez marha jó kérdés. Nem tudom. Vagy is tudom. Vagy is nem emlékszem. A fenébe.
- Azt hittem bajod esett. - vetett véget Mira a gondolataim cikázásának. Homlokát a mellkasomnak támasztva hatalmas levegőt vett, majd rám emelte tekintetét. Szeme még csillogott a sírástól és a könnyei sem akarták abba hagyni bár már nem folytak abban az eszeveszett tempóban mint az előbb. Arcára aggodalom ült ki.
- Ezt én is mondhatnám neked. - mosolyodtam el. Letöröltem az éppen kibuggyanó könnycseppet kipirosodott arcáról és ekkor váratlan dolog történt. Egy vaku villant mellettünk, majd még egyszer. Hannah halk és megbánó hangja töltötte be a keletkezett csendet.

- Sajnálom srácok. - azzal kirohant. Az ajtóra meredtünk mindketten. Nem ez nem történhet meg velünk. Mindegy erre elég lesz később gondot fordítani.
- Mira jól vagy? - kérdeztem aztán csendesen. Tekintetébe rémület villant, de aztán válaszolt.
- Úgy megijedtem. - arcán újra csillogni kezdett a könny. Megint magamhoz vontam és szorosan öleltem. Nem tudom mi zaklatta fel ennyire de úgy éreztem képtelen vagyok itt hagyni. Viszont Carli bármelyik pillanatban beléphetett. Szóval itt nem maradhattunk.
- Nincs semmi baj. Itt vagyok. - mormoltam a fülébe édesen, hogy megnyugodjon. Látszólag hatott, lélegzése lelassult. Kezembe vettem, ő pedig hagyta minden ellenvetés nélkül. Pillekönnyű volt, már szinte azt hittem, hogy elrepül, de nem, a lehető legközelebb fészkelte magát a mellkasomhoz. - Elviszlek a lakókocsitokhoz. - mondtam. Nem válaszolt csak bólintott. Azt hiszem nagyon kimerült és az előző jelent sem tett jót neki. Mire a folyosóra értem, ahol a többiek is voltak, már csak halk szuszogását éreztem, még pólón keresztül is kellemesen bizsergette a bőrömet. Atyám azt hiszem egészen beleszerettem ebbe a lányba.
- Mi történt? - vettek körbe minket a többiek.
- Ha lehet erről később szeretnék beszélni. Elég furcsa dolog történt Hannah-val kapcsolatba. - erre Andy felkapta a fejét.
- Szerintem édes csaj.
- Andy.. nem akarlak kiábrándítani, de ő egy riporter. Valahogy bejutott és azt hiszem, már az egész világ azon csámcsog, hogy vajon mi a fenét keresett Mira az ölemben sírva. - az értetlen tekintetekre csak legyintettem, hogy majd később beavatom őket is. Ekkor Josh furakodott ki a többiek mögül. Aggódva vizsgálta meg a karomban tartott lányt. A féltékenység sugarai kezdték mardosni elmémet. Tudtam, hogy csak kihasználta az sms akciómat. Nem is értem mi értelme volt, de mindegy már elcsesztem és lehetőséget nyújtottam neki. Nem, nem utálom a srácot, mert halál jó arc, de nem szeretem nézni, ahogy kihasználja a csajokat.

- Jól van? - kérdezte rezzenés nélkül.
- Majd lesz ha végre pihenhet egy kicsit.
- Óóó ja persze. - mondta szórakozottan és még mindig feltűnően bámulva Mirát. Most már tényleg tökön rúgom. Na mindegy inkább az ajtó felé indultam, hogy minél előbb odaérjek a célom felé. Lassan, de elértem a lakókocsiig. Nem akartam felkelteni, olyan békésen aludt. Letettem az ágyára, a takaróját pedig rá terítettem. Nem bírtam megállni. Ajkára pillantottam. Szinte vonzotta a szemeket. Vajon még mindig olyan puhák és édesek mint múltkor. Ahh ez hülyeség mért változnának. Kíváncsiság erős érzése vette át a hatalmat az agyam felett. A következő pillanatban már azon kaptam magam, hogy pár centiméter választ el a szájától. Nem. Megálljt parancsoltam. Akkor már szinte olyan lennék mint Josh. Bár most semmi mást nem akartam volna jobban mint a csókját még sem használtam ki a lehetőséget. Inkább csak egy puszit nyomtam az arcára. Amolyan jó éjt puszi félét. Elmosolyodott, ahogy én is. Kisimítottam az arcából egy kósza tincset, de akkor a telefonom éktelen csörgésbe kezdett. Előkaptam és a képernyőre meredtem. Carli. A francba. Fel kellett vennem. Az ajtó felé igyekeztem, hogy minél előbb megszabaduljak a csörgéstől.
- Ne! - riad hang zavarta meg a gondolataim menetét. - ne menj el! - tudtam, hogy fel kéne vennem, de valahogy helyén valóbbnak éreztem, ha Mirával maradok. Kinyomtam. Később még kapni fogok, de nem érdekel. Egyáltalán nem szeretem már...talán valamikor éreztem iránta valamit, de az már csak őrült folt a múltam lepedőjén, amit képtelenség levakarni csak az időmúlásával meghalványul és itt van ő. Barna haja és barna szeme egyszerűen beragyogja a napjaimat. Akármi történt is New York-ban vagy utána nem halványította el az ő foltját. Mélyen érzem, hogy nekem igenis ő kell és már nem akarom színlelni, hogy nem. Igenis ki akarom mutatni, hogy szeretem, majd a megfelelő pillanatban úgy is érezni fogom azt, hogy el kell neki mondanom. Kinyomtam a még mindig zörgő vackot és a fotelbe hajítottam. Mikor látta, hogy maradok ülő helyzetbe tornázta magát, majd kíváncsian pillantott rám. Még mindig a fáradság jelei bujkáltak az arcán, de már egészen jól festett.
- Mi történt mielőtt kiborultam? - kérdezte halkan, rekedtes hangja most inkább egy beteg öregemberére hasonlított, de legalább már magánál volt nem abban a.. hogy is fogalmazzam..sokkos talán ez a megfelelő szó, szóval nem abban a sokkos állapotban volt. Leültem a lába helyére amit addigra már felhúzott törökülésbe.
- Azt hiszem elájultál a folyosón, míg Lou-val beszélgettél.
- Nem szoktam elájulni ez fura. - a kezét kezdte piszkálni. Nem nézett rám.
- Hát mi is megijedtünk.. óóó ha már itt tartunk téged mi rémített meg ennyire? - továbbra sem volt hajlandó rám nézni és válaszolni sem akart. Aztán már nem bírtam várni és felemeltem az állánál fogva a fejét míg a szemünk egymásba nem fonódott.
- Sajnálom én csak.. annyira megrémített amit álmodtam. Vagy is nem volt annyira rémisztő még a vége tetszett is,de valami bekattant és azt hittem tényleg megtörtént. - újabb aggodalom suhant át a tekintetén, de gyorsan el is tűnt.
- Hát mint látom semmi bajod sincsen, azon kívül, hogy pihenned kellene.
- Nem.. álmomban nem én sérültem meg... hanem te. - elpirult vagy is nem...szinte már fellobbant az arca. Na ez meglepett. Aggódott értem. Ráadásul álmában. Kerek szemekkel néztem rá. Olyan másnak tűnt így. Sebezhetőnek. - Mármint.. nem tudom.. csak megrémített a gondolat, hogy talán komolyan gond van.. és.. azt hiszem nagyon kiborultam. - a telefonom újabb vad csörgésbe kezdett. Nem akartam megnézni, hogy ki az mert úgy is tudtam. Hagytam is ott ahol van. Aztán pár perc múlva Mira mobilja is dallamosan zenélni kezdett. Sms-t kapott. "Az internet őrjöng. Tele van a képetekkel, Harry xx" Olvasta fel.
- Sajnálom. Az én hibám. Azt hittem, hogy egy elveszett lány akit a többi rajongótok nem nagyon kedvel, de ebben is tévedtem. - mondta elkeseredetten, majd arccal a párnájára dőlt.
- Nem a te hibád. Nem tudhattad. - nem bírtam megállni és melléfeküdtem. Olyan nyugtatóan hatott a közelsége, hogy már nem is aggódtam egyik problémám miatt sem. Mintha a világ megszűnt volna. Nem volt olyan, hogy Mira és nem volt olyan sem, hogy Niall. Abban a percben csak mi voltunk. A valódi önmagunk. Nem az a szerep amit nap mint nap magunkra erőltettünk a rajongók a sajtósok és mindenki miatt. Óvatosan felém fordult és feltette a legegyszerűbb kérdést amit csak lehetett.
- Most mi legyen? - nem tudtam a választ, ahogyan ő sem. Csak szótlanul, ujjainkat összefonva néztük egymást. Nem is törődve semmivel...