42.fejezet

 Halihó emberek :D (javitott valtozat ;) ) itt következő  nem túl izgalmas sőt nagyon is unalmas, de valószínűleg ez az utolsó részek egyike :( :D sajnálom, de már nem lehet tovább húzni de ígérem, hogy nem szűnök meg úgy is tervezek egy másik blogot :D ;D majd linkelem úgy is :D na szóval jó olvasást és ha lehet olvassátok a barátnőm blogját mert jó (és nincs több magyarázat csak hihetetlenül jó és nem hiszi el és komizzatok is) 

---> http://jasmineand1d.blogspot.hu/ <---

Szóval jó olvasást és persze ide is komizhattok ám nem fogok megharagudni ;D

Mira szemszöge:

Az elkövetkező napok nem teltek valami fényesen. Alig találkozhattam a srácokkal, amiatt az átkozott kép miatt. Apa szerint ez az ügy nem vet jó fényt Niall-ra és ezáltal a bandára sem. Mondhatom örülök neki. Azt hittem, hogy majd rendeződnek a dolgok, de nem megint közbe jött az élet. Legalább meg akartam beszélni a sráccal, hogy múltkor az mi volt, de el kellett mennie egy hirtelen szervezett interjúra.

 Most itt a hotel szobába ülve élvezhetem végig a napjaimat, még az utcára sem léphetek ki egyedül. A tetejében ha akarnék sem találkozhatnék velük, mert állandóan lemondják még Lou is, ami egy kicsit fáj, de tekintve, hogy mennyire ismertek megértem. Az érzések viszont annál inkább erősödnek és kuszálódnak össze, ahogy a napok egyre vánszorognak. Levágódtam a kanapé elé és videojátékozással próbáltam elütni az időt, a srácok nélkül még ez sem köt le annyira sajnos, aztán szépen sorjában végig gondoltam a dolgokat. A bezártságtól egyre ingerültebb és feszültebb lettem, ahogy a napok teltek. Megértem, hogy fontos a karrierjük, de én is ember vagyok könyörgöm. Félre dobtam a játékot aztán elvonszoltam magam az ablakhoz. A kilátás csodálatos kár, hogy nem élvezhetem kintről is. Bár amint látom a srácoknak sem jobb a helyzete. Őket is ugyanígy bezárva tartják. Jó persze ez rosszul hangzik, de nem ennyire börtön feeling az egész. Egyszerűen a médiától óvnak minket és ezeknek a majmoknak a hírnevét. Tudom butaságnak hangzik, de ha apa egyszer a fejébe vesz valamit az úgy is lesz. Kopogtattak. Hirtelen az ajtó felé kaptam a fejemet, ahol egy kissé alacsony nő is test bukkant fel. Ezer közöl is felismerném. Sára. Végre. Az elmúlt hetekben nagyon ritkán találkoztunk ugyanis menő munkát szerzett magának, mint a One Direction sajtósának asszisztense. Ezért is nem láttam olyan sokáig viszont előnye is van a dolognak ő legalább híreket hoz nekem.
- Szia. Már majdnem megőrültem idebenn. - rohantam közelebb és öleltem meg. - Na milyen a meló? - vágódtam le újra a hatalmas kanapéra.
- Hát, hogy is mondjam. Remekül felpörgettétek a dolgokat. - kacsintott. Én csak a szememet forgattam.
- Nem tehetek róla, hogy mélységes szerelmi bánatba szenvedek egy jó adag lelkiismeret furdalással együtt. - Keltem ki magamból - nem én akartam, hogy az a baleset megtörténjen. Az csak úgy... jött. Én.. istenem ha akkor nem rohanok el most ez nem lenne. Boldog lenne az életem. Nem kéne egy olyan srác után epekednem, aki soha többé nem lehet az enyém. - egy apró könnycsepp csordult ki.
- Te is tudod, hogy nem így értettem. Jézusom neked tényleg nem tesz jót a bezártság. - ölelt meg. - Tudod mit kicsempészlek innen. - önelégült mosoly jelent meg az arcomon. - héééé te kis szemét. Végig ez volt a terved!
- Hááát az elején neeeeemmm, de aztán megtaláltam a kiskaput. - kacsintottam és már rohantam is öltözni. Azt hinné az ember ennyi bezártság után egy évbe telik mire megtaláljuk a megfelelő ruhát, de meglepően könnyen ment. Viszont baseball sapkát és napszemüveget is felvettem. Biztos ami biztos. Sára kinézett az ajtón, majd amikor tiszta volt a terep jelezte nekem is. Ahogy kiléptem a folyosóra megláttam kicsit aggódó barátnőmet.
- Nem sokszor kerültél bajba igaz? - kérdeztem kuncogva.
- Az lehet, hogy nem, de ez nem tart vissza attól, hogy most elkezdjem.
- Nyugodj meg ha velem maradsz garantálom, hogy ma csak bajba keveredünk. - az egyik lifthez sétáltunk, mintha csak két turista lennék, majd leérve belevetettük magunkat Miami életébe. Ja tényleg időközben átutaztunk a tengerentúlra. Imádok repülni, akkor olyan jó érzés tölt el ott fent a felhők felett. Főleg az estéket szeretem, amikor minden ki van világítva. Még csak egy hete vagyunk itt, de már beleszerettem az Államokba. Persze Londont, a maga esőivel még mindig jobban szeretem, de azért ennek is meg van a maga varázsa be kell vallani.
- Na most, hogy kiszabadultam. Mesélj már mi van a fiúkkal. Annyira hiányoznak. Nem is beszélhettem velük azóta, amit egy kicsit túlzásnak tartok, de mindegy.
- Nem is tudom, hol kezdjem. Tehát az a kép nagy port kavart és mint észrevetted rendesen pórázra lettetek rakva. Főleg te és a kis lovagod..
- Ne hívd így.. - szakítottam félbe.
- Oké, oké bocsi.. szval Niall. Erről jut eszembe mivel most kaptak 3 nap szabit, amiből ugye bár ma van a második napjuk és holnap koncert..
- Lényegre.. - nevettem fel.
- Jól van na azt hittem mindent tudni akarsz. - nevetett ő is velem. - Niall vissza repült Írországba Carli-val, ugyanis megszületett Greg kisfia, azt hiszem Theo-nak nevezték el. A többiek meg az arénában lazítanak.

- Melyikben? - kérdeztem gyorsan. Az eszem egyből eszeveszett gondolkodásba kezdett. Valójában.. na jó főképp Niall közeléből vagyok eltiltva, tehát a többiektől nem és igazából most kedvem sem lett volna megbeszélni vele a dolgokat.
- Az American Airlines Arena-ban vannak. - mondta gyorsan. Ördögi mosoly jelent meg az arcomon, ami aggódó arckifejezést váltott ki barátnőmből.
- Neeeeem. - mondta. Kísérteties dejavu érzést keltve bennem. Mintha az elején még mielőtt megtudtam, hogy el kell mennem arra a hülye koncertre New York-ba, ugyanezt mondtam volna neki.
- Még azt sem tudod mit akarok. - haraptam bele az alsó ajkaimba.
- De le merném fogadni, hogy köze van a srácokhoz és az arénához és ahhoz, hogy be kell vigyelek úgy, hogy apád és Paul lehetőleg ne tudja meg, nem beszélve a sajtóról.
- Okkkééé- nyújtottam el az o hangot - akkor még is tudod. - villantottam meg felé az egyik 1000 wattos mosolyom. - Kéérlek. Annyira hiányzik a hülyülésük. - sóhajtott. Ez az megadta magát.
- Jó legyen, de amint közeleg a lebukás eltűnsz. Úgy is vissza kell mennem nem sokára. Elő kell készíteni a Meet and Greet-et. Addig is élvezzük a napsütést a tengerparton. Rendben? - kérdezte végül.
- Úgy szeretlek. Köszönöm. - öleltem meg az út közepén. Mire egy jó kora autó sor dudálni kezdett. Ezen felnevettünk és gyorsan lefutottunk. Így rögtön a homokba süppedt a lábunk. Lekaptam a sarumat és már szaladtam is a tenger felé. Élveztem a szabadságot. Végre.

 A hűs víz csiklandozta a talpam, ami kellemes érzéssel töltött el. Először ezen a héten teljesen megnyugodtam. Nem agyaltam, hogy vajon hol rontom el megint vagy, hogy kit teszek újra tönkre. Csak a pillanatnak éltem és azt képzeltem újra gyerek vagyok, aki a határtalan boldogság ismeretlen országába tévedt. Sára persze végig nevetett rajtam, de nem érdekelt, olyannak éreztem magam, mint egy madár aki fogságban nevelkedett, de most már szabadon szárnyalhat és akárhova eljuthat ahova csak akar. Lefeküdtünk a homokba miután kiszórakoztam magam. Hirtelen eszembe jutott, az egyetlen kérdés ami napok óta foglalkoztatott. Tehát akkor még ez a tengerpart sem képes mindent feledni. Igazán kár. Nagyon is.
- Mit volt az interjún? Úgy értem mivel magyaráztátok ki a képet? - halkultam el a végére.
- Hihetetlen, de sikerült elhitetnie a szöszinek, hogy megbotlottál és beütötted valamidet azért potyogtak a könnyeid, de szerencsétlenül őt is magával rántottad, de ne kérdezd, hogy sikerült így kimagyaráznia, mert a vak is látta, hogy ott ölelkeztek már meg ne sértődj, de mi történt? - ült fel mellettem.
- Nem mesélte el? - csodálkoztam.
- Nem. Úgy látszik ez a ti kis egyetlen titkotok marad. Hacsak meg nem osztod velem. - felsóhajtottam.
- Talán nem is az egyetlen. mormoltam az orrom alatt.
- Hogy mi? - kérdezett vissza.
- Semmi semmi. Visszatérve nem hiszem, hogy tudni akarod. - mosolyodtam el, mire ő vissza heveredett mellém.
- Rendben, de ha úgy érzed, hogy nem bírod nyugodtan elmondhatod.
- Köszönöm - suttogtam
- Na ideje lenne indulni, ha megakarom tartani az állásom. - kelt fel úgy 10 perc fetrengés után. Szerencsére nem volt messze a stadion sőt még fincsi sütiket is vettünk nekik. Viszont valahogy be kellett jutnunk, amire volt is egy ötletem tekintve, hogy Sára fel alá járkál tanácstalanul.
- Na figyi. Láttam, hogy az egyik ajtónál Rob van beállítva. Ő bír minket és szeret szórakozni Paul-lal főleg ha a srácok is benne vannak. Tuti beenged ha adok neki sütit is
- Egy próbát megér. Gyere és semmi feltűnés. - ahogy ezt kimondta kiejtettem a krémes muffin csodát, amit Rob-nak akartam adni, a kezemből ami hangos puffanással robbant szét a betonon. Torkom szakadtából kezdtem el nevetni. - Jézusom. Komolyan most akarlak becsempészni oda? - próbált komolyságot erőltetni magára, de láttam, hogy ott bujkál a szája szélén az a huncut kis molyos, ami néha előjön ha belé bújik a kis ördög, ami rendszerint a velem eltöltött napok hatása. Megragadta a csuklómat és elrángatott a ház sarkától. Még mindig nevetve lépkedtem mögötte.
- Állj! Erre nem lehet bemenni. - szólalt meg a hatalmas biztonsági őr. - óó Sára te vagy az. Szia, te mehetsz, de ő nem.
- Rob, ő Mira. - kapta le a fejemről a sapkát, miközben idétlenül vigyorogni kezdtem - Kérlek engedd be.
- Kérlek! Még sütit is hoztam. - még a szemüvegemet is levettem, hogy lássa, ahogy rebegtetem a pilláimat.
- Tudjátok lányok, hogy őt nem engedhetem be. Paul letekeri a fejemet.
- Ugyan már! Fogd úgy fel mintha most épp szívatnánk, csak most nem azokkal az amatőr pancserokkal működsz együtt hanem velünk. - mozgattam a mutató ujjamat köztem és a barátnőm között. - Ígérem nem köplek be. Becsszó! - tettem a szívemre a kezem. Megforgatta a szemeit és kivett egy sütit a dobozból.
- De nem bajba kerülni. Értve vagyok? Óóó bár neked mondhatom. - kacsintott és beengedett minket maga mögött. Kuncogva somfordáltam befelé, majd mikor már a folyosó közepén jártunk visszafordulva kiabáltam.
- Köszönöm Rob. - láttam ahogy égnek emeli a kezeit amin felnevettem, majd tovább is futottam. Sára megmutatta a srácok öltözőjét, de pont akkor csipogtak rá, hogy menjen mert szükség van a segítségére. Így egyedül maradtam. Közelebb mentem az ajtóhoz, már éppen benyitottam volna amikor Harry felkiáltott.
- Komolyan képes voltál megütni Mirát? - hangjából hitetlenség hallatszott. Még közelebb araszoltam az ajtóhoz és a fülemet rátapasztottam, hogy jobban halljak mindent. Niall rekedtes, fáradságot tükröző, elkínzott hangja törte meg a döbbent csendet.
- Én nem akartam csak megtörtént, de annak a dolognak nagy jelentősége van. Onnantól kezdve rengeteg minden bevillant csak féltem elmondani nektek és neki is, talán még magamnak is mivel Carli teljesen mást mesélt. Már régóta tudom ki ő vagy is emlékszem rá, de az a pofon megváltoztatott mindent. Azt hittem, hogy utál és hogy ti is fogtok emiatt így inkább maradtam ennél, de most, hogy Carli-val szakítottam nem láttam értelmét folytatni ezért most felhívtalak titeket. - tehát tudta. Emlékezett és hagyta, hogy szenvedjek. Nem is beszélve saját magáról. Ennyi héten sőt hónapon át. Nem bírtam tovább hallgatni. Berontottam a szobába és egyenesen a kihangosított telefonba üvöltöttem miközben a sírástól el elcsuklott a hangom.
- Hogy tehetted velem ezt? Csak így hagytad, hogy szenvedjek? Közben meg még egy másik lányt is átvertél? - Louis erős karja fonódott a derekamra, majd kihúzott a folyosóra, ahol szorosan a karjaiba zárt mintha az egyetlen húga lennék akit meg kell védeni a bajtól...