38. fejezet

Ezer bocsánat, hogy ennyit késtem, de mostanában összejött minden és nagyon sokat kell tanulnom, mert érettségizem angolból és emellett nem szeretném még jobban lerontani az évvégémet plusz ház felújításba kezd az anyukám így be kell segítenem, de van jó hír is az egyik barátnőmmel aki szintén blogot ír indítottunk egy közöset amiben kritikákat kérhettek a saját blogotokról vagy könyvajánlásokat olvashattok esetleg segítséget is kérhettek ha tudunk természetesen segítünk :D de nem is szaporítom tovább a szót! jó olvasást és minél több komi szeretnék minimum 6-ot ha lehet és lájkok is jól jönnének na mentem :D Jó szórakozást Remélem tetszik :D 

El akartam menni, de hirtelen megragadta a kezem és visszarántott maga mellé.

- Most meg hova mész? Nem úgy volt, hogy zongorázunk? - mosolyodott el nem túl meggyőzően. Szeméből áradt a szomorúság, de a kedvemért próbálta elrejteni.

- Lou mi a baj? - kérdeztem aggódva, miközben visszafordult a hatalmas fekete hangszerhez és újra játszani kezdett mintha nem is kérdeztem volna semmit. - Louis? - érintettem meg gyengéden a vállát mire a könyökével rátámaszkodott a billentyűkre és arcát a tenyerébe temette. Sóhajtott.

- Eleanor. - mondta ki végül fárad hangon. Megijedtem, hogy vajon mi történhetett. Rögtön a legrosszabbra gondoltam. Felém fordult és aggódó arckifejezésemen elmosolyodott. - Nyugi semmi baja csak.. - újra megakadt és csak maga elé meredt. 

- Tudod, hogy így nem fogok megnyugodni ugye?

- Hogy? Mi? - zavarodott össze mintha egy teljesen másik világból szakítottam volna ki. 

- Eleanor? Mi van Eleanorral? - kérdeztem már teljesen aggódva. 

- El megy. 

- Hogy mi? - tátottam ki a számat. - De hát csak úgy itt hagy? - nem értettem. 

- Négy hétre Amerikába repül, mert fotózást kapott. - nézett rám ijedt szemekkel, mintha ez lenne a világ legszörnyűbb dolga. Elnevettem magam.

- Csak ennyi a problémád? Tudod, hogy pár hét múlva újra látod és akkor megint csak a tiéd lesz? - nevetem tovább. 

- Jól van, de addig kit ölelgetek majd?

- Ugyan már Tommo nagy fiú vagy kibírod. Ha meg nem ott lesz Niall, Harry, Zayn és Liam is ha meg szerencséd van még engem is megölelhetsz. - ütöttem barátságosan vállba, mire elmosolyodott. 

- Köszönöm. - ölelt meg. - Figyelj nem kéne inkább megkeresned Niall-t? - kérdezte miután elengedett. 

- Nem fogok többé utána futni. Az a múlt. - hajtottam le a fejem. Az rendbe van, hogy a tegnap este az megtörtént, de annál több már úgy sem lehet. - Barátok lettünk. 

- Mióta? 

- Mióta apám pilóta? - mondtam cinikusan.

- Apukád nem is.. héééé. - nevette el magát. - Gyere inkább mutatok neked valamit. - azzal óvatos ráhelyezte ujjait a billentyűkre és lassan egy dalt kezdett játszani. Először fel sem ismertem, mert magával ragadott a dallam, aztán szép lassan magamhoz tértem és eszembe jutott a cím. 

- Für elise. - mosolyodtam el, miközben a kis kori emlékeimet idéztem fel. A nagyinál voltunk egy családi vacsorán mikor öt éves lehettem. Az unokatestvéreim mind játszottak egymással én meg egy ékszeres ládikát bámultam a nagymamám szobájában. Csak néztem és néztem, fogalmam sem volt mért olyan érdekes, de tudtam, hogy valami csodálatos van benne. Kicsi voltam és nem értem el. Mindent megpróbáltam, hogy megkaparintsam, de nem tudtam, a szívem szakadt meg. Nem akartam feladni, minden áron kellett az a doboz, így a fésülködő asztal székét odacibáltam és felmásztam rá. Végre csak a doboz és én voltunk. Éppen megakartam érinteni, már kicsi ujjaim majdnem hozzáértek, amikor nagymama benyitott és elmosolyodva nézett rám. "Hát itt vagy kincsem?" mondta és a derekamnál fogva áttett az ágyra, majd a dobozt odahozva leült mellém. Megsimította a tetejét és kinyitotta. A halk zene lassan elindult és egy balerina kezdett körbe körbe forogni, olyan kecsesen és lágyan, hogy szinte már repült a zene ütemére. Elmosolyodtam, hogy végre megtudtam mi van a dobozban. 

Louis vállára hajtottam a fejem és úgy hallgattam tovább a dalt. Minden egyes porcikámmal éreztem a ritmusát és dúdoltam magamban. Ez is az egyik kedvenceim közé tartozott mint a Yesterday. 

- Látom tetszett. - csalt fel egy elégedett mosolyt az arcára. Bólintottam. 

- Nem is tudod mennyire. 

- Na gyere akkor mutatok pár alapot. - megfogta a kezem és ráhelyezte a zongorára.  

Egész jól belejöttem már az alapok nagy részét sikerült megjegyeznem. Valamiért ha hangszerről volt szó nekem könnyen ment a tanulás így volt ez a gitárral is, sajnos a rendes tananyaggal a suliba nem ez volt a helyzet, de szerencsére ezzel már nem kell foglalkoznom. 

- Louis gyere már elkésünk az interjúról. - rontott be Zayn, majd megtorpant mikor meglátott engem is. - Szia hercegnő. Nem tudtam, hogy te is itt vagy. 

- Mit kell tennem, hogy elfelejtsétek ezt a nevet? - forgattam meg a szemeim. 

- Sok mindent - mondta Louis. Aztán a másik sráchoz fordult. - Mért mennyi az idő? 

- Fél 7. 

- Mennyi? - kérdeztük egyszerre zongorista barátommal. 

- Jól hallottátok úgyhogy igyekezz. A kocsi a hátsó ajtónál vár minket. 

- Rendben. - azzal elrohantak. Én meg magamra maradtam. Nem is igaz.

- Hannah! - kiáltottam fel. Egész napra egyedül hagytam. Te jó ég. Rohanni kezdtem az aréna felé, de nem figyeltem és bele ütköztem Joshba, aki így elvesztve egyensúlyát elesett és magával rántott.

- Micsoda gyönyörű véletlen. - nézett fel rám csodálatos barna szemeivel, mire halványan elpirultam és leszálltam róla. 

- Ne túlozzunk. - nevettem fel miközben felálltunk a földről. - Hannah? - kérdeztem aztán sietősen.

- A szőke csaj akit ránk aggattál délelőtt? - hátrahajtott fejjel nevetett. 

- bocsi. - kuncogtam. 

- Azt hiszem Andy-vel elmentek randizni. Tehát csak te meg én vagyunk. - jött közelebb. - Eljössz velem vacsorázni? - kérdezte bizakodó tekintettel. 

- Hát ha már úgy is lemondtam a múltkorit. Legyen. Fél óra múlva a buszoknál? 

- Rendben. - eltűrt egy kósza tincset az arcomból és megpuszilta a helyét. 

Nem tudom mit kéne felvennem erre a vacsorára. Talán valami laza cuccot? vagy elegánsat? Még csak azt sem tudom mit érzek Josh iránt. Ha egyáltalán érzek valamit iránta. A puszinál nem is tudom talán valaminek történni kellett volna, egy hidegrázásnak, vagy pillangóknak, mint azelőtt, de nem, semmit! A telefonomra pillantottam és felsóhajtottam. Remek maradt tíz percem. Akkor hát bízzuk a sorsra. Lehunytam a szemem, a kezemet pedig a szekrényem felé nyújtottam. Ide oda húztam míg végül meg akadt egy ruhadarabon. Óvatosan kihúztam a kupacból a másik kezemmel segítve nehogy leboruljon a többi, aztán kinyitottam a szemem. A ruha amit sikerült kiválasztanom rengeteg emlékkel bírt, ezért inkább félre dobtam és gyorsan felvettem egy másikat időhiány miatt. Ekkor valaki kopogott a buszunk ajtaján. Gyorsan elrendeztem a hajam, hogy azért elhiggye a srác, hogy ez elmúlt fél órába a készülődéssel foglalkoztam és nem azzal, hogy üljek a földön és semmit csináljak. Felkaptam a farmer kabátom és kiléptem a szabad levegőre. A lágy áprilisi szél belekapott a hajamba. A srác arcán hatalmas csodálattal teli boldogságot lehetett leolvasni. 

- woww Gyönyörű vagy! - mondta. Kissé szégyenlősen válaszoltam. 

- Köszönöm. Akkor hova megyünk? 

- Ismerek itt egy hangulatos kis éttermet, utána meg elmehetnénk sétálni valamerre ha van kedved. 

- Persze az jó lenne. - mondtam kissé színlelve a lelkesedést. Valahogy képtelen voltam úgy belevetni magam egy kapcsolatba, hogy közben egy másik embert szeretek és attól is féltem, hogy újra elkövetem a bűnömet és csak ártok a srácnak. Tényleg kis étterem volt, de annál jobban tetszett. Nem szeretem a nagy flancos helyeket. Azok nem nekem valók. Sorba akartam állni, hogy asztalt kapjunk, de Josh megfogta a kezem és előre vezetett, majd bediktált egy nevet és a pincér odavezetett az asztalunkhoz ahol helyet foglaltunk. 

- Előre tudtad, hogy igent fogok mondani? - nevettem.

- Ááá csak reménykedtem benne. - pirult el kissé. 

- Hát akkor valóra váltottam a reményeidet. - csaptam össze a tenyereimet aztán az étlapot kezdtem tanulmányozni. Miután választottunk a pincér elviharzott a rendeléssel közénk meg beállt egy kicsit kínosabb csend. Fura, hogy Niall-lal soha nem volt ilyen. Mindig élveztük egymás társaságát. Csak voltunk és megnyugtatónak éreztük ha a másik ott van mellettünk. Nem szabadna rajta gondolkoznom mikor épp az a cél, hogy elfelejtsem az iránta érzett szerelmet, de igaza van a szőkének mintha a testünk tudná, hogy ez lehetetlen. Minden porcikám érezte őt és vágyott arra, hogy a közelében legyen. 

- Őőő amúgy hova tűntél tegnap este? - törte meg végül a szemben ülő srác a csendet. 

- Eléggé elfáradtam és hamar lefeküdtem? - kérdeztem inkább mint mondtam, de nem oszthattam meg vele, hogy az elmúlt néhány hónap legcsodálatosabb éjszakáját töltöttem Niall-lal. Még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy a történetek után hogy vagyok képes még mindig ugyanúgy szeretni azt a szerencsétlent mint előtte. Pedig volt itt minden a pofontól az együtt alváson át a csókig. Lassan a rendelt ételek is megérkeztek. Már alig vártam, hogy ehessek, azonban nem az éhség hajtott csak az hogy fogalmam sincs miről beszélgessek vele. Pedig általában nem okoz gondot, hogy beszéljek egy olyan valakivel aki tetszik vagy ez esetben majdnem tetszik. Inkább így nevezem ezt az érzést. Aztán erőt vettem magamon és beszédre nyitottam a számat és megkérdeztem az első kérdést ami eszembe jutott.
- Mióta dobolsz? - ajkai mosolyra húzódtak, mintha felidézett volna egy rég elfeledett emléket.
- Nem is emlékszem. Olyan gyorsan történt. Talán 6-7 éves lehettem mikor a szüleimtől kaptam egy dobfelszerelést, mondván hogy értelmes dologgal üssem el az időt és nehogy rászokjak a drogra. - tátott szájjal bámultam rá, mikor észre vette hangos kacagásba kezdett. - nyugi vicceltem. Tíz éves koromban a szüleim elé álltam és halál komoly fejjel közöltem, hogy híres dobos leszek. Persze kinevettek, de most már nagyon is büszkék rám. - szemei szeretetet tükröztek, amikor a családjára gondol. Vajon az én szüleim mért nem voltak ilyenek? Nekik csak a munka volt a fontos én nem, legalábbis úgy éreztem, hogy egyáltalán nem számítok, mint egy kisállat amitől úgy lehet a legkönnyebben megszabadulni ha gondozóra bízzuk. Talán most apámmal jobb a viszonyom, de anya ki tudja hol jár. Nem láttam már más fél hónapja és hívni is csak nagyon ritkán szokott. Hirtelen megcsörrent a telefonom. Összerezzentem a hangra, mert megijesztett a gondolkozásom közben. Előkerestem mialatt bocsánatkérő pillantást vetettem Josh-ra, aki egy bólintással elintézte, hogy semmi baj. Gyorsan felkaptam, amikor megtaláltam és célirányosan a mosdók felé vettem az irányt. Mikor végre odaértem a telefon még mindig játszotta a csengőhangomat. Lou keresett.
- Szia végre! - lihegte.
- Szia mi ilyen fontos?

- Tudnál vigyázni Lux-ra?
- Persze. - mindig boldogsággal tölt el amikor arra az édes kislányra kell vigyázni vagy csak játszani vele. A világ legszerencsésebb gyereke és még csak fogalma sincs róla, hiszen ki mondhatja el még magáról, hogy maga Harold Edward Styles a keresztapja?? - mikorra menjek?
- Kb negyed óra? - kérdezte óvatosan.
- Mikorra?
- Sajnálom, de az édesanyám kórházba került és nem akarom magammal cipelni Lux-ot is megterhelné a repülő út és tudnám, hogy veled jó kezekben lenne és nem aggódnék érte annyira. - felsóhajtottam.
- Rendben. Ott vagyok negyed óra múlva. - kicsit azért megkönnyebbültem, hogy vége a randinak nevezett akárminek. Sietősen távoztunk az étteremből miután letettem a telefont és vázoltam Josh-nak a helyzetet aki megértő volt. Kapkodva rontottam be a buszba és dobáltam be néhány szükséges cuccot egy táskába és már rohantam is Lou-ék buszához. Sajnálatosan már épp indulni készült.
- Lux hol van? - lihegtem.
- A srácokkal. - mondta és indult volna, de még vissza fordult. - Mindent elmondtam Niall-nak, hogy miket kell csinálni a kis primadonnámmal. - na ne szórakozz hogy pont vele kellett megosztanod. - Köszönöm! Holnap már jövök is, de most megyek, mert lekésem a gépem. Szia. - azzal tovább ment. Mikor eltűnt a homlokomat a busznak támasztottam és vártam a csodára, a karom teljesen elfáradt, mert a nehéz táska húzta, de nem engedtem el. Egyszer csak egy halk kislány hang ütötte meg a fülemet.
- Mijaa, Mijaaa. - oldalra fordítottam a fejem és megláttam a szőkeséget aki a kezében tartja a kislányt és büszkén mosolyog mintha a sajátja lenne...