27. fejezet

Sziasztok na itt a következő rész :D még mindig várom a feliratkozómat a következő 3 komi után jön :D

- Ne haragudj..én sajnálom..csak..- újra lágy ajkak tapadtak a számra. Nem tudom mi ütött belém visszacsókoltam. Az eszem vadul tiltakozott, de a szívem..az a bolond dobogó valami ott a bal felemen nem ellenezte sőt inkább támogatta is az ötletet. Nem, nem vagyok szerelmes Louis-ba, talán csak egy húron pendülünk, nem tudom. A pillanat varázsa lassan elmúlt és újra a kopár szobába voltunk. A plafont bámulva szótlanul feküdtünk egymás mellett. Mindkettőnk a másik kezdésére várt.. Nem tehetjük ezt Niall-lal és főképp nem Eleanorral.

Borzalmasan éreztem  magam és a srác sem lehetett másképp, mikor felfogta a következményeket. Rengeteg kérdés cikázott a fejemben. Mi lesz ha kiderül? Kiderül e egyáltalán? Ki kell e derülni e? Meddig tudunk együtt élni a tudattal, hogy megcsókoltuk egymást holott nem is vagyunk egy pár? A szoba forogni kezdett velem, de végül megtörte a csendet.

- Sajnálom. - suttogta halkan, mintha csak ő tehetne róla pedig nem  ebben együtt vagyunk benne. Időm sem volt válaszolni, mert hirtelen felpattant és kiviharzott. Visszadőltem a párnák közé és sírni kezdtem..

A hetek villámgyorsan teltek a történtek óta. Igyekeztem minden nap bemenni a sráchoz, de látszólag ő jobban el volt foglalva az állítólagos barátnőjével minthogy érdekelje ki és mi vagyok én. A kis répa királlyal sem alakultak jól a dolgok, eltávolodtunk egymástól a közös titkunk miatt. Szinte már nem is beszéltünk, kerültük egymás társaságát csak, hogy ne kelljen a dologról beszélnünk, amit talán még saját magunk sem értünk. Úgy éreztem, hogy a helyzetem kilátástalan.. már semmi sem jöhet ami boldogítja az életem persze remek családom van, és még annál is jobb barátaim, akikkel szó szerint összenőttem a hetek alatt ráadásul egy álom városban élek, de ezek mind nem érnek semmit nélküle. A nevetése nélkül, amivel most a másik lányt ajándékozza, a pillantása ami úgy megbabonázott, ezek ellenére is képtelen vagyok feladni, még mindig hiszem, hogy újra együtt lehetünk. Pontosan ezért látogatom meg mindig amikor csak tehetem..

2 héttel később 
(Kórházban)
Az ajtó előtt mint minden alkalommal megálltam pár percre rendbe szedni magam, mert ha nem is emlékszik rám akkor sem kelthetem benne azt a benyomást, hogy ide minden csövest és őrültet beengednek, bár a lelki állapotomat ez sokkal jobban jellemezte volna, mint az az álarc amit magamra erőltettem nap mint nap. Megpróbáltam lenyugtatni a bőröm alatt cikázó vágy és adrenalin keverékét, ami azért alakult ki, mert a testem tudta, hogy hova készülök.. tudta, hogy pillanatokon belül megláthatom újra azt az arcot..tudta, hogy mindjárt hallhatom kedves és aranyos hangját ami mellett nevetése élesnek még is lágynak hallatszik. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de egy perc alatt elvarázsol. Félve tapasztottam remegő kezem a kilincsre, reméltem, hogy nincs bent az idegesítő barátnője, akit ma jelen pillanatban a föld alá tudnék kívánni, mert kihasználja ezt a szerencsétlent. Igen ez a név már rajta marad Niall-on. Nagy levegőt vettem és bekukucskáltam, nem hogy a lányt nem láttam, de Niall sem feküdt a megszokott helyén, már rég kikerült az intenzívről, de nem engedték még haza, mert a szervezete túl gyenge. Minden szívbaj nélkül besétáltam nem érdekelt, hogy meglátnak vagy, hogy nem fogad örömmel a betegünk. Az elmúlt napok, hetek szomorúsága után vágytam az akcióra, vágytam arra, hogy valami mást csináljak. Egészen hozzá szoktam, hogy nem ölelhetem vagy csókolhatom meg..fájt, de már tűrhetőbb lett. Most, hogy nincs a szobába bátrabban léptem be, majd meg is torpantam. Kellemes és megszokott illata bekerített teljesen, itt az ajtóban állva döbbentem rá, hogy ez nekem még nem megy.. képtelen vagyok elengedni. Hatalmas vágy tört rám, hogy most azonnal megkeressem és leteperjem akárhol is legyen. "Nem...eldöntötted, hogy nem akarod elveszíteni még ha csak a barátja lehetsz is." Suttogta egy kis hang a fülembe. Kihúztam magam és végig simítottam a hasamon a ruhát ezzel is nyugtatva magamat. Közelebb sétáltam az ágyhoz, ami most üresen tátongott és várta vissza az ideiglenes lakóját viszont mellette levő széken ruhák voltak szanaszét szórva, elmosolyodtam, mert ezek tegnap még összehajtva pihentek egy táskában. Közelebb lépkedtem és felvettem azt a pulcsit amit akkor adott nekem..azt a fránya szürke pulcsit, orromhoz emeltem, mert tudtam, hogy illata pont ugyan olyan bódító mint ez egész szobának, kísértettem a sorsom és nem sok kellett, ahhoz, hogy megint a vágyaim kerekedjenek felül, de nem akartam hagyni, ez idő alatt azt hittem, hogy megtanultam várni és tűrni..tűrni a fájdalmat és várni a szerelmet, az igazit, ami majd nem csap arcon egy váratlan pillanatban mikor már azt hiszed, hogy a boldogság karjai ölelnek körbe és tessék megtörtem megint.

 Könnyeim ólomként hullottak a ruhadarabra amit még mindig az arcomhoz közel tartottam. Ekkor ajtócsapódást hallottam és éreztem a döbbent kék szempárt a hátamba fúródni. Gyorsan letöröltem a könnyeimet és halvány mosolyt varázsoltam fájdalmas képemre, majd megfordultam. Kíváncsian szemlélt a jövevény, majd elintézte annyival, hogy köszönt. 

- Szia - mondtam erőtlenül ő közben oda sétált az ágyhoz és befészkelte magát. 

- Niall vagyok, de azt hiszem tudod. - nevetett fel aztán a kezemre vándorolt a tekintete - hmm jó választás, a kedvencem. - folytatta. Ijedtemben elhajítottam a pulcsit, ami fel lökött egy vázát én meg mint egy akrobata kapkodtam a dolgok után. Nem is kell mondanom, hogy ennek a szőke mennyire örült, mást nem hallottam csak a nevetését. - Nem hittem volna, hogy ilyen vicces is tudsz lenni.

- Mért? - csúszott ki a számon kíváncsiabban mint ahogy akartam közben egyensúlyozva a vázával és a virágokkal, amit végül sikerült épségben vissza helyeznem eredeti helyére.

- Hát olyan csendes voltál mindig mikor a srácokkal voltál szinte meg sem szólaltál csak hallgattad a beszélgetéseket és látszólag neked ez elég is volt, de sokszor figyeltelek és valahol érzem, hogy te nem ilyen vagy. - pirult bele velem együtt. A remény halvány szikrája újra fellobbant a szívem körül, egészen bekerítette testemet ez az érzés. - Csak azt nem tudom, hogy ki vagy te és mért jössz ide? Gondolom, hogy nem egy rajongó, mert mindig a srácokkal jössz. - mosolyodott el és szemébe visszaült az a kíváncsi kékség. Ilyenkor utálom ezt a helyzetet..most mit kéne mondanom? Azt nem mondhatom, hogy "Szia én vagyok az igazi barátnőd a másik egy hazug kígyó és csak kihasznál.. ja és mellesleg én juttattalak kórházba", a bűntudat újra elő jött..ez az egy amit alig bírok visszatartani, végül úgy döntöttem inkább kitalálok valami használható hazugságot.
- Én a kiadótoknál dolgozom és...őő... a menedzseretek asszisztense vagyok mivel ő nem tud meglátogatni én jövök. - mondtam szinte már túl gépiesen, mintha betanultam volna pedig erről szó sincs még csak most találtam ki mindent. - Remélem ezekre már emlékszel?
- Hát nem minden részletre, de már kezdenek derengeni a dolgok. - sütötte le a szemhéját, olyan érzésem támadt mintha szégyellné, hogy nem emlékszik semmire, ezáltal még nagyobb bűntudatot keltett bennem, remek!.
- Héé ne szomorkodj. Bizto...- léptem oda és simítottam meg a karját.. meglepve vettem észre, hogy a kezem bizseregni kezdett az érintés miatt látszólag nála is ilyen hatást váltott ki az előbbi dolog, mert kíváncsian és csodálkozva emelte rám hatalmasra tágult szemeit. - ..san eml..ékezni..fogsz.. - ráztam meg a fejem és léptem hátrébb kicsit. - .. mindenre. - egy darabig szótlanul bámultuk egymást, teljesen megbabonáztuk a másikat, szemeink összefonódtak és nem is akarták elengedni egymást, álltam a pillantását, amit ő tört meg azzal, hogy megvakarta kócos haját:
- Hűű hirtelen, de meleg lett.
- Az. - nyökögtem még ezt az egyetlen egy aprócska szót is.
- Mesélj nekem magadról.. - kérte..