28. fejezet

Itt a következő :D remélem tetszik és ha van olyan rész amit nem értesz hát bocsi álmos vagyok és fáradt de azért remélem, hogy olvasható írjatok sok sok komit, iratkozzatok fel. a következő 5 komi után jön ;D

Hideg zuhanyként ért a kérdés, pedig tudtam, hogy nem emlékszik rám. Mesélni akartam, de nem tudtam hogy vagy hol kezdhetném. Hangulatom reménykedését lassan a kétségbeesés és a szomorúság vette át. Gondolkodásomat ő zavarta meg kedves és biztató hangjával.
- Na? Csak nincs olyan szörnyű életed.
- Ami azt illeti borzalmasabb mint gondolnád. - ültem le az ágya szélére, majd kínomban felnevettem és a pulcsimmal kezdtem el babrálni. - hol is kezdhetném? - tettem fel a költői kérdést.
- Az elején. - mosolyodott el kedvesen.

- Mira vagyok. Európa szívében, Magyarországon születtem. Imádom a zenét és őő azt hiszem tudok gitározni... - itt felcsillantak a szemei..meséltem neki a gyerekkoromról, a hazámról, a barátaimról és a suliról is. Ügyeltem rá, hogy a családomról és a magánéletemről ne mondjak olyan sok mindent. Reméltem, hogy nem is kíváncsi rá. Rengeteg mindenről beszélgettünk még, olyan volt ez mint egy új találkozás, a vonzalom szinte tapintható volt a levegőben még sem tehettem semmit, hiszen ő már nem szeret vagy csak nem tud róla, erre a gondolatra a szívem is összeszorult, mintha csak egy egyszerű narancs lenne amiből az élet üdítőt akarna készíteni, jól kifacsarja és utána félre dobja. Nem akartam, hogy újra a könnyeimmel kelljen küszködni, gyorsan felpattantam és az ablakhoz siettem. Végig követett szemével. Az eget kezdtem el szemlélni, ami addigra már besötétedett így csak a kivilágított London terült elém még a csillagokat sem lehetett látni a hatalmas felhő rétegtől ami a város felett húzódott. Leszorítottam a szemem, elakartam űzni a sírás kísértését. Látszólag sikerült is, azonban mikor mellém lépett a srác egy kósza csepp legördült az arcomon egészen az állam vonalán végig, majd a csendben hangos puffanással érkezett meg a párkányra.
- Mi a baj? - fordított maga felé, majd habozott az érintés varázsa miatt keletkezett bizsergéstől, de végül határozottan magához szorított.

Arcomat szorosan a mellkasába fúrtam..éreztem minden egyes szívdobbanását, ami talán de mintha gyorsabban vert volna az átlagnál közben ő megnyugtatóan simogatta a hátamat. Egy pillanatra elhittem, hogy vége van ennek az egész borzalomnak, soha meg sem történt, csak egy olcsó poén volt az élettől. - Nekem elmondhatod. hisz remélem barátok lehetünk. - a remény kártya vára megsemmisült, újra a rommá hullott falak voltak, amik a valóságot tükrözik. Nem lehetek ilyen gyenge, egyszerűen nem mutathatom ki, hogy képtelen vagyok elfelejteni és tovább lépni, beletörődni, hogy talán a sors nekem nem írt szerepet az ő filmjébe. Elengedtem és hátrébb léptem, hogy beszélni tudjak.
- Semmi... rá gondoltam.. - utaltam egy nem létező idegenre, aki valójában létezik, de nem mondhatom a szemébe, hogy "TE SZERENCSÉTLEN TE VAGY AZ!". Két okból,  nem emlékezne és valószínűleg nem is hinne nekem.
- Mi történt? - fordult vissza az ablakhoz.
- Hát őő.. - nem készültem erre a kérdésre, de valami késztetett, hogy megosszam vele a történetem vagy inkább a történetünk..talán így helyesebb. - nem rég vesztettem el..vagy is nem úgy, mert él és virul csak egy szerencsétlen baleset miatt nem emlékszik rám és az egészről én tehetek sőt a pláne az egészben, hogy mindenkire emlékszik rajtam kívül.
- Átérzem a helyzetet, borzalmas ebben szenvedni. Emlékezni akarsz, de képtelen vagy. Van olyan, hogy az egyik pillanatban se kép se hang aztán bevillannak az adott személyről, helyről a dolgok, sajnos olyanok is akadnak amiket hatalmas homály fed például a New York-ban tartott koncertünk is ilyen tudom, hogy megcsináltunk, de ezen kívül semmi sem ugrik be pedig a legnagyobb álmom volt, persze Carli mesél róla, de  nem sok sikerrel. - bámulta tenger kék szemeivel az éppen hulló hópelyheket.
- Persze, mert ott sem volt. - mormogtam az orrom alatt.
- Micsoda?
- Semmi csak őőő.. azt mondtam, hogy őő...az én helyzetemet az is rontja, hogy megcsókoltam az egyik legjobb barátját.
- De ha a srác nem emlékszik rád akkor nem mindegy?
- Nem azzal van a baj, hanem hogy a másiknak barátnője van és egyikünk sem akarta ezt csak úgy megtörtént és nem is értjük mért tettük ezt hiszen én szeretlek - kaptam a szám elé a kezem - vagy is azt a srácot az izéé őőő.. azt a másikat tu.. - hirtelen két keze közé fogta az arcomat és lágyan a számra helyezte a sajátját.

 Ujjaimmal hajába túrtam így húzva még közelebb magamhoz. A feszültség ami a hetek során gyülemlett bennem rögtön fel is oldódott, mintha ott sem lett volna. Forró ajkaink lassan elváltak egymástól. Kíváncsian és felettébb közelről figyeltük a másikat.
- Ez meg mi volt? - kérdeztem félve, hogy ez is csak egy álom és nem a valóság.
- Megakartam nézni valamit. - mondta a halkabbnál is halkabban és lágyan. Óvatosan megnyalta az ajkait, majd vágyakozva már szinte kétségbeesetten hozzátette. - Ha csak barátok vagyunk honnan ismerem a csókod? - simított hátra egy tincset a fülem mögé, kíváncsian fürkészte a tekintetem, de mikor válaszolni akartam belépett a szőke lány.
- Mi a francot csinálsz a pasimmal? - hangja éles volt és durva. - Nem meg mondtam, hogy az ilyen kis rajongócskákat nem lehet beengedni. - Niall idegesen pillantott hol rám, hol a másik lányra. Látszott a szemében a zavarodottság, nem tudta, hogy most kinek is higgyen.
- De szívem ő a stábunk egyik tagja.
- Chh persze.. mióta? - a srác meglepetten nézett rám. Halványan megráztam a fejem.
- Igaza van nem vagyok a stábotok tagja, de nekem több közöm van Niall-hoz - ezt már egyenesen a szőkeség szemébe mondtam. - mint neked valaha is lesz. Mért játszod meg az ártatlant, mért nem lehet elmondani neki az igazat így csak kihasználod! - megragadtam, az addig az ágyon pihenő táskámat és futni kezdtem, futni el messze innen.. talán felejteni...