Az élénk kék szemek, amikbe úgy belezúgtam, még mindig bámulnak rám. A melegség és szeretet helyett viszont sokkal inkább értetlenség tükröződik benne.
- Igazán nem akarok zavarni, de valaki elmondaná mi folyik itt, mért vagyok ebben a kórházban és ti kik vagytok? - tette fel utolsó kérdését miközben megvakarta kócos haját. Alig bírtam visszatartani a könnyeimet, mert tudtam, hogy ha egyszer kiengedem soha nem fognak elállni. Összetörten pillantottam az addigra már sokkot kapott barnára, aki még mindig az ajtóban állt.
- Nem emlékszel ránk? - kérdezte halkan és szokatlanul megnyugtatóan.
- Hogy őszinte legyek lövésem sincs. - csóválta sajnálkozóan a fejét. Már újabb kérdésekkel akarta bombázni csapat társát, de akkor lépett be az orvos és rosszallóan kezdett bele hegyi beszédébe:
- Maguk mit keresnek itt? Megmondtuk, hogy amíg engedélyt nem adunk nem lehet zavarni Mr. Horan-t és magának ki engedte meg, hogy felkeljen? - nézett rám, majd az ajtóra mutatott. - Ha megkérhetem önöket távozzanak. Elengedtem a fülem mellett amit mondott, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni vagy akár csak egy szót is szólni, a torkomba csomó kúszott és nem nagyon akart onnan elmozdulni. Végül göndörke segített és mire észbe kapok már kíváncsi és nyugtalan szempárok merednek vissza rám a folyosón. Fáradtan és megsemmisülve sütöttem le a szemem és sűrű fekete szempilláim alól kipillantva kezdtem beszélni.
- Nem emlékszik semmire és ez csak is az én hibám ne haragudjatok nem akartam. - kezdtem halkan mentegetőzni, mintha ezzel könnyíthetnék a lelkemen. Már nem voltam ideges és sokkos állapotban, erőt vettem magamon és megpróbáltam lehiggadni vagy csak azzal nyugtatni magam, hogy ez egy rossz álom és ha megcsíp valaki felébredek és újra az én szőke hercegem mellett fekszem, mintha mi sem történt volna, de nem..nem így lett csak itt állok ezen a fránya gyógyszer szagú, kihalt kórházban.
- Mira nem te tehetsz róla. - mondták kórusban, de hangjuk éppúgy elveszett gondolataim között, mint ahogy elmém épen maradt fele is. Az orvos kilépett az ajtót és beszélni kezdett, már nem volt ideges, hanem inkább nyugodt és kiegyensúlyozott, már amennyire egy doktor lehet.
- Hölgyeim és uraim örömmel közlöm, hogy Mr. Horan állapota javul, már túl van az életveszélyen azonban szervezete gyenge és...- húzta el, mert rájött, hogy nem régen ugyanúgy nekünk mondta, hogy Perrie-vel mi a helyzet.
- Amnéziája van. - fejezte be Liam halkan.
- Igen, de ez nem olyan mint Ms Edwards-é volt, ez sokkal veszélyesebb. - az aggodalom kiült az arcokra és a levegőben is egyfajta nyugtalanság kezdett eluralkodni.
- Ez mit jelent pontosan? - törtet ki torkomból a fájdalmas szavak, még magam is meglepődtem, hogy milyen erőteljesen és élesen beszélek, sokkal hangosabban, már szinte kiabálva a többiekhez képest.
- Hát egyenlőre semmire sem emlékszik főképp magukra, mint láthatták, de ezen lehet változtatni. Ugyanis akiket már jól ismernek az ilyen fajta betegségben szenvedők sokkal hamarabb emlékeznek rájuk az emlékekre és mindenre így apránként vissza lehet csalogatni az elvesztett részeket, azonban nem szabad siettetni csak apránként különben az egész elveszik. Bemehetnek hozzá, de ne zaklassák fel. - mondta, majd tovább is állt. Tanácstalanul néztünk egymásra végül úgy döntöttünk, hogy előbb a fiúk mennek be aztán a lányok, hátha őket fel ismerik és onnantól már remélhetőleg minden rendben fog menni. Most nem törődhetünk mással csak hogy ez a szerencsétlen felépüljön. Az idegeim pattanásig feszültek a várakozásban, már vagy másfél órája bent vannak a lányoknak el kellett menniük így egyedül gubbasztottam a folyosón míg végül megelégeltem és beakartam menni, de akkor Zayn vállába ütköztem.
- Elaludt. - mondta sajnálkozva. Elszontyolodva fogtam fel a helyzetet, reméltem, hogy mielőtt elmegyünk még láthatom, hogy legalább ne fájjon annyira, még ha nem is emlékszik rám.
A srácok házához mentünk mondván, hogy nem engednek haza ilyen állapotban ugyanis otthon csak egyedül lennék mivel mint megtudtam Louis-tól apa írt egy üzenetet, hogy el kellett utaznia és mivel engem sehol sem ért el így nekik üzent. Tényleg most jut eszembe. A mobilom. Hol lehet? Lázasan kutatni kezdtem a zsebemben aztán a nappaliban hátha ott maradt, de nem volt sehol. Elvesztettem. Az összes képemmel, zenével együtt, ami nem lett volna olyan nagy baj, de szokásom volt a jegyzetbe felírni az érzéseim, boldogságom vagy, hogy mit gondolok az emberekről. Féltem, hogy ha valaki megtalálja és rájön kié a készülék az összes titkom napvilágra kerül.
- Héé hercegnő mi a baj? - gyűltek körém a srácok és Sára is ott ült.
- Eltűnt a mobilom, biztosan akkor vesztettem el mikor elcsúsztam a jégen amikor... - nem tudtam befejezni az előtörő emlékek miatt. Forró könnycseppek kúsztak ki szemhéjam alól és égető sebességgel potyogtak a kanapé éj fekete huzatjára, a csendben hangos koppanásnak hallatszott.
- Ugyan gyere inkább aludj egyet. - kapott fel Louis. Szorosan a nyakába kapaszkodtam és teljesen átáztattam a pólóját. Halkan csitítgatott és simogatta a hátam. Mire felért velem a vendég szobába már csak szipogtam és kapkodtam a levegőt, egészen megnyugtatott. Letett az ágyra és felkapott egy takarót, majd elhelyezkedett a földön. Furcsán nézhettem rá vörösre sírt szememmel és kócos hajammal, mert elnevette magát.
- Mit csinálsz? - kérdeztem végül teljesen élettelenül, hangom fakóbb volt mint valaha.
- Nem gondolod, hogy magadra hagylak az éjszaka akár mennyire nem akarod már megszerettünk szóval veled maradok hát ha rosszat álmodsz vagy csak nem tudsz aludni. Itt maradok és szórakoztatlak. - mondta egy halvány mosoly kíséretében.
- De..
- Ne is tiltakozz!
- Csak azt akartam, hogy nem aludhatsz a földön.
- Mert mért nem? Megleszek én itt. Aludj csak nyugodtan.
- Louis. Kérlek ha már maradni akarsz akkor gyere ide az ágyra. - halkan felsóhajtott és felkecmergett mellém. Csak feküdtem és néztem a plafont, a gondolataim száz fele cikáztak. Vajon mért velem? Mért most? Mit tettem amiért ezt érdemlem? ekkor jutott eszembe, hogy nem is mesélték el mi történt abban a kibírhatatlan más fél órában.
- Lou... alszol?
- Nem, lehetetlen a mocorgásodtól. -kuncogott fel.
- Sajnálom, de képtelen vagyok aludni. - hunytam le szorosan a szemem. - azon gondolkodtam, hogy mi történt amikor mi kint vártunk?
- Hát először csak bámult ránk, de aztán hozzá szokott a látványhoz, hogy egyből ennyi barátot kapott. Egyáltalán nem emlékszik semmire ezért mesélni kezdtünk neki az életünkről..az álmunkról az elejétől kezdve, hogy hogy alakultunk meg és mit csináltunk mostanáig vagy is csak addig jutottunk, hogy tervbe vettük a New York-i koncertet ugyanis itt a szöszi bealudt. Viszont a meglepő az volt, hogy és sajnálom, hogy ezt tőlem kell megtudnod, de Carli-ra emlékszik és fogalmunk sincs, hogy vagy mért. Csak sejtésünk van, de az sem biztos. - nem voltam sem boldog, sem szomorú. Inkább üres voltam és fáradt. Az agyam feladta a szolgálatot és lassan az álmok világa felé kezdett húzni. Az álom amelybe éppen belecsöppentem nem volt ismeretlen. Ott voltam én és a hercegem, néztük egymást már szinte a szemünkkel faltuk fel a másikat még sem mozdultunk meg azért, hogy a köztönk lévő távolságot csökkentsük. Valahonnan hatalmas tömeg támadt és elvesztettük egymást. Rohanni kezdtem hátha valahol még is meglátom tejföl szőke haját és ég kék szemét, de csalódnom kellett. Lehajtott fejjel álltam a tömeg közepén és vártam..vártam valamire..aztán a semmiből valaki az állam alá nyúlt és lágyan, de határozottan felemelte a fejem, éreztem, hogy ismerem az illetőt. Hirtelen felindulásból rátapasztottam számat az övére. Ismerősnek tűnt még is ismeretlen volt ez a csók. Kinyitottam a szemem és egy srác bámult vissza rám.
Szemem kikerekedett kikerekedett és nyelnem kellett egyet mikor megakartam szólalni, hangom még így is sokkal rekedtebb volt mint amilyen eredeti állapotában végül csodálkozva és kérdőn ejtettem ki azt a nevet.
- Louis?!?..
KÖVIT :)
VálaszTörlésMost azonnal hozd a következőő részt!!!!!!! :DDDDDDD
VálaszTörlésúristen:OO Ninóó siess a köviveel*-*:))♥
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlés