25. fejezet

Sziasztok! Nézzétek el nekem ezt a borzalmas részt sajnos alkotói válságban szenvedek vagy nem is tudom miben xd :) mindegy itt a következő remélem tetszeni fog a következő 2 komi után jön :D csak hajrá hajrá! 

- Niall!- üvöltöttem hisztérikusan. Felpattantam mellőle és a a legközelebb eső házhoz kezdtem rohanni, ami egy hatalmas fehér, két emeletes a méreteit látván több lakásosnak mondanám, de mivel tudtam, hogy ez nem jellemző erre felé ezért csak is egy család lakhat itt. Gyorsan nyomkodni kezdtem a csengőt remélve, hogy felébresztem a ház tulajdonosát aki segítséget tud hívni. A könny eközben már pataként csordogált az arcomon, így a hideg még jobban csípte azt, de jelen esetben nem érdekelt más csak, hogy minél előbb megmenthessem Niall-t. Percekkel később még mindig nem nyitott senki ajtót, ekkor mérgemben már az ajtót is verni kezdtem és üvöltöztem. 

- Nyissák már ki! Nem igaz, hogy nincs itthon senki! Hahóóóóó egy ember élete forog kockán. - komolyan már felakartam adni és menni egy másik házhoz, mikor meghallottam a zárban a kulcs csikorgó és éles hangját. Egy álmos barna szempár meredt vissza rám...igen pontosan ez a lány járt a srácok házánál délután. Egy pillanatra meglepetettség látszott az arcán aztán gyorsan váltott és felvett egy flegma stílust. 

- Mit akarsz itt ilyenkor? - mondta a kelleténél is durvábban. Mintha magamtól akarnék bekopogni ide. 

- Hívd a mentőket azonnal! Siess! 

- Méé.. - mondta volna de ekkor kimutattam a járdán heverő test felé. Meglátva azt bólintott és eltűnt a házban. Gyorsan visszaszaladtam Niallhoz, aki még mindig ájultan feküdt a járdán, sajnos olyan gyorsasággal szaladtam, hogy elcsúsztam így pont ráestem. Istenem, hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Először a makacsságom miatt fájdalmat okozok neki..aztán meg halálra fagy miattam..most meg eltöröm a bordáit..szörnyű ember vagyok. Óvatosan összekulcsoltam a jéggé fagyott ujjait az enyémekkel, azok sem voltak sokkal melegebbek, de reméltem, hogy ez is segíthet. Arca szinte falfehérré változott, eltűnt róla az élet minden szikrája és szája már inkább hasonlított egy kék szilvára, mint eredeti színére és a puhaság is eltűnt onnan, éreztem ahogy végig simítottam rajta.

 Lágy csókot leheltem rá és suttogni kezdtem, hogy nem lesz semmi baj. Abban a pillanatban utáltam magamat..azt hogy ilyen vagyok..azt hogy ezt tettem vele..vele aki végig őszintén szeretett minden butaságom és hülyeségem ellenére.. bárcsak én feküdhetnék most itt. A patakocska ami eddig csak folydogált szinte már tengerré bővült, ami még mindig nem segített helyesen gondolkodni. A fejem is egyre jobban lüktetett, a fagyos percek óráknak tűnnek. 

- Hol az istenbe vannak már a mentők? - üvöltöttem az addigra már felöltözött lánynak. 

- Nyugodj meg mindjárt itt lesznek. - hogy nyugodhatnék meg mikor talán életem legnagyobb szerelme, aki talán az egyetlen is, az életéért küzd és csak is én tehetek róla. A lényeg, hogy igaza lett és hamarosan ideértek a mentők, akik feltették egy hordágyra és betolták az autójukba. Alig akartam elengedni a kezét, de el kellett annak érdekében, hogy minél hamarabb oda érjen a kórházba. Nem tudtam másra figyelni csak a srác arcára, arra az élénk és természetellenes kék színre ami uralkodóvá vált arcvonásain. Vacogni kezdtem és egyre jobban szédültem is valószínűleg amiatt, hogy a kabátomat a szőkére terítettem így én is csak egy vékony pulcsit viseltem. Még hallottam, ahogy a lány a mentősökkel beszél.

- A lányt is vigyék azt hiszem sokkot kapott. - ekkor két jól megtermett férfi sétált mellém éppen akkor mikor elvesztettem az egyensúlyom és összerogytam. Sikerült elkapniuk, de a térdemnél még éreztem a hideg talajt, ami rettentően fájt, de nem érdekelt.

A hideget egy idő után langyos és kellemes meleg vette át, szinte már csiklandozta a bőrömet. A fájdalom ami eddig gyötört már rég elmúlt mintha soha az életben nem történt volna semmi, mintha egy álom lett volna. Ez az ez csak egy álom volt! nyugtatgattam magamat. Ha kinyitom a szemem újra a srác ágyában fekszem és nyugodt békés illata vesz körül. Óvatosan kinyitottam a szemeimet, de ami a szemem elé tárult az más volt mint amire számítottam, sokkal másabb és nem jó értelemben. A fehér falak szinte vakítottak pedig sötét volt és a szag, igen az a tipikus kórház szag, amit senki sem szeret még is el kell viselnie az embernek ha idejön. Fáradtan próbáltam felülni, de nem tudtam, mert az ágyhoz szíjaztak, mi ez valami rossz horror film? Most sikítsak vagy maradjak csendben és várjam a halálom. A sírás kerülgetett, de erőt vettem magamon és kiabálni kezdtem, aminek meg is lett a hatása, mert egy ismerős arcot láttam bekukucskálni. Harry göndör fürtjei alól aggódva pillantott végig rajtam míg közelebb sétált és kioldozott. Azonnal felpattantam és megöleltem, eddig bírtam sírni kezdtem és arcomat a mellkasába fúrtam. Zokogtam és nehezen vettem a levegőt, fájt minden egyes levegővétel, ezt a srác is észre vette így megnyugtatóan elkezdte simogatni a hátamat. 

- Az én hibám. - csak ezt tudtam ismételgetni. - Az én hibám... - zokogtam tovább. 

- Ssss Mira nem te tehetsz róla, ne okold magad fel kellett volna öltöznie. Minden rendbe fog jönni. - mondta nyugodt hangon bár úgy éreztem a végét sokkal inkább a maga megnyugtatására mondta mint, hogy engem nyugtasson. 

- Nagy a baj? - kérdeztem néhány perc hallgatás után felnézve rá, az ő szemei is könnytől csillogtak csak nem annyira durván mint az enyémek. 

- Hát tulajdonképpen már másfél napja, hogy itt vagytok, de eddig még csak te mutattál életjelet ezért is kellett kikötözni téged. - nézett rám sajnálkozó tekintettek - sokszor kiabáltál és teljesen sokkos állapotba kerültél, de Niall, ő más átfagyott és csak a csoda mentette meg az életét, de még mindig nincs túl az életveszélyen. Sajnálom. - tudta, hogy rettentően fájnak a szavak, de jobbnak látta ha elmondja az igazságot.  Lehajtottam a fejem és vettem egy hatalmas levegőt, megöleltem és beszélni kezdtem. 

- Sajnálom - szipogtam - oda vinnél hozzá? 

- Persze - mondta halkan és megfogta a kezem, mintegy biztatást adva, mintha csak annyit akarna mondani "légy bátor, mert amit látni fogsz lehet, hogy fájni fog." valamiért ezt éreztem bele ebbe az egy mozdulatba. Kilépve a folyosóra még több aggódó szempárral találtam szembe magam. A lányok szemei kisírtak voltak a fiúk meg nyúzottan festettek, pontosan hasonlítottak olyan emberekre akik nem aludtak eleget egy hatalmas parti után, a bökkenő csak az, hogy ez nem egy kibaszott jó házi buli volt hanem ez az élet és az élet szívás, legalább is addig míg valami baj van. Próbáltam mosolyt csalni az arcomra, hogy legalább miattam ne aggódjanak, még ha nem is voltam 100%-osan biztos abban, hogy tényleg jól vagyok e. Végül Perrie törte meg a csendet. 

- Örülök, hogy legalább te jobban vagy Mira. - halvány mosoly jelent meg szája sarkában és közelebb jött, majd megölelt. Jól esett ez az ölelés, pont úgy, ahogy Harry-é is és ez mintha egy lavina kezdete lett volna, sorba jöttek oda és megöleltek.

A végére már egy hatalmas körben álltunk és egymást szorongattuk így adva erőt egymásnak túlélni a várakozás kiborító perceit, mert itt már csak várakozni és remélni.. semmi mást! Nehezen, de elengedtük egymást levegő hiányában. Mindenki vissza vánszorgott az előbbi helyére, a folyosót újra átvette a komor és szomorú hangulat. 

- Bemehetek? - kérdeztem végül, de a kelleténél halkabban, szinte azt hittem nem is vesz észre senki, de a csendesség miatt ez is hangosnak hallatszott, mindenki bólogatott. Félve, de benyitottam a szobába, ahol a szöszi feküdt. Pont olyan volt mint emlékeztem rá, az arca vissza nyerte eredeti színét és eltűnt a kékség róla, szinte már úgy festett mintha kipirult volna, pedig tudtam, hogy csak a meleg miatt van. Közelebb sétáltam és leültem az ágya mellett üresen álló székre. 

- Sajnálom...tudom, hogy nem hallasz, de el kell mondanom, hogy mennyire sajnálom, hogy ilyen makacs vagyok és ennyi fájdalmat okozok neked. - a szavak és a könny mint egy hirtelen jött vihar tört ki belőlem. Sóhajtottam egyet és levettem tekintetem az arcáról, majd a kezemmel kezdtem babrálni az ölemben és ezt figyeltem miközben folytattam a kis mondókámat - Sajnálom, hogy akkor este elmentem és nem hallgattam rád, de akkor és ott rádöbbentem, hogy szeretlek és, hogy fontos vagy számomra. Nem akarlak elveszíteni így itt maradok hisz megígértem, hogy soha többé nem hagylak el.. csak egyet kérek - itt már nem bírtam tovább egyenesen az arcába mondtam az eddiginél hangosabban és feldúltan. - te se merj itt hagyni engem! - ebben a pillanatban fogtam fel, hogy az élénk kék szemeket újra látom, az agyamnak eltelt pár percig míg felfogja, hogy mi történt. Niall felkelt, újra magánál van és újra tudomást vesz a világról és rólam. Elmosolyodtam. 

- Oké rendben veled maradok.. de ki vagy te és hol vagyok én? - az arcomról lefagyott a mosoly.. már tudtam Zayn mit érzett akkor mikor Perrie valószínűleg ugyan ezeket mondta neki...