35. fejezet

Sziasztok itt a következő rész! Remélem tetszik ez kicsit más mint a többi. ;D a következő 6 komi után jön és várom a lájkolókat is meg a feliratkozókat is ám :D ♥ 

Niall szemszöge

Felejthetetlen a turné összes állomása, még sem vagyok igazán boldog. Persze a világ legjobb dolga, hogy a barátaimmal zenélhetek, de bosszant, hogy nem emlékszem mindenre és ki tudja lehet, hogy fontosak azok az életemben. Kicsit zúgott a fejem a kinti sikítozástól. A rajongók megőrölnek, ha csak egy képet is láthatnak rólunk. Imádom őket. Körbe néztem, hogy megtudjam ki mivel üti el az időt.

 Louis és El ölelkeznek pont mint Harry-ék. Szerelmesek. Szerettem volna én is érezni ezt az érzést, hogy fontos vagyok valakinek, hogy igazán szeretnek és nemcsak a hírnevem miatt. Valahol mélyen érzem, hogy ebben már volt részem csak képtelen vagyok rá emlékezni vagy az agyam nem hajlandó rám. Tovább vizsgáltam a sürgő forgó embereket. A világításért felelős emberek a hangosítókkal karöltve már a dolgaikat pakolták mivel nincs megállás holnap már ruccanunk is tovább aztán megpillantottam őket..Josh-t és Mirát. Nem szerettem volna törődni velük, de akaratlanul is oda vonzotta a lány arca a szemem, szinte megbabonázott. Fogalmam sincs mi ez az egész amikor egy helységben vagyok, de nem tehetem tönkre a párkapcsolatom Carlz-zal, már ha lehet ezt annak nevezni.
Nem akartam durván viselkedni vele, amit Carli mesélt róla jobbnak láttam távol tartani magam tőle, még sem tudok sokáig. A testen nem hajlandó szót fogadni ha a közelben van, az agyam pedig vadul tiltakozik az ismeretlen ellen. Mélyen viszont érzem, hogy ismerem őt valahonnan talán egy másik életből vagy esetleg elő kéne csalogatni az emlékeimet? Sajnos akárhogy próbálkozom nem történik ez ügyben semmi. Lehet, hogy csak magamat akarom becsapni avval, hogy ismerem pedig valójában ő csak egy egyszerű lány.. gyönyörű barna szemmel és vakító mosollyal. Miket beszélsz tök fej barátnőd van. Ez a rejtély még is az őrületbe kerget. Tudnom kell, hogy mi közöm van hozzá. Kétségbeesettem próbáltam felidézni valamit amibe kapaszkodhatnék, de semmi szokás szerint csak még nagyobb fejfájást kaptam. Talán ha meghallgatom miről beszélnek. Oké tudom nem szép dolog, a kíváncsiság nagy úr. Leültem a mellettük lévő kanapéra és előkaptam a telefonom, most először mióta elkezdődött a koncert. 2 nem fogadott hívás és egy üzenet C-től.  Nem volt kedvem megnyitni, de a barátnőm haragját sem akartam kivívni, bár jobban érdekelt a mellettem folyó társalgás ezért gyorsan lerendeztem az sms-s dolgot. Twittereztem míg fél füllel hallgatózni kezdtem.
- ...Hopsz ezt hangosan mondtam? - nevetett fel Josh. Mira csodálkozva és elgondolkozva meredt maga elé, majd pár perc múlva megszólalt.
- Már régebben? Ez lehet, hogy hülyén fog hangzani, de te küldtél nekem egy csokor rózsát?
- Rózsát? - kérdezett vissza a srác, de habozva hozzátette - ÁÁÁ a rózsák...azt hiszem én voltam. - kezdett magabiztosan bólogatni. Mekkora kamugép- Életébe nem venne senkinek sem virágot, mért pont most kezdené el. Tudom hiszen már szinte tesók vagyunk. Ez a kijelentése feldühített. Nagyon.. ugyan is.. áhhh mindegy. Mérgesen morogni kezdtem és kirohantam a helységből. A színpadhoz mentem, a rajongók már rég elhagyták az arénát már csak pár stábtag bóklászott ott. Tökéletes alkalom kicsit egyedül lenni és elbújni a világ elől. Úgy látszik az életem hónapok óta nem szól másról, mint a dühről, a sikertelen próbálkozásokról és róla. A lányról aki olyan törékeny és érzékeny, de tele van haraggal és bánattal amit valószínűleg én váltottam ki belőle. Fogalmam sincs hogyan, de így gondolom pedig nem akarom bántani viszont akaratlanul is ezt teszem vele minden egyes bántó pillantásommal és most meg itt van Josh. Vele tud normálisan beszélni.. vele nem veszik össze minden egyes percben, de akkor velem mért? Felmásztam a felemelhető színpadra, amivel átszoktak minket vinni a rajongók feje felett. Mivel fel volt emelve nem látott senki. Egy idő után minden morajlás elhalkult alattam. Már csak én voltam és a gondolataim, amiket körülvett a bánat, méreg és talán a féltékenység. Mért nem tudok emlékezni rá? Mért akarok egyáltalán rá emlékezni? És a legfontosabb mért gondolok folyton erre a dologra? Valami miatt még sem vagyok képes normálisan viselkedni ha egy légtérbe kerülünk. Olykor elönt a méreg mikor meglátom máskor meg a vágy kerít hatalmába akkor alig barom türtőztetni magam. Fáj a bennem tátongó űr, amit csak úgy tudok enyhíteni ha megismerném, talán újra. Vajon jó ötlet lenne vagy többet ártana mint használna? Kérdések amiknek a válasza mint nála van. Az egyetlen személynél akin képtelen vagyok kiigazodni és még csak nem is ismerek vagy jobban mondva nem emlékszem rá, mert abban biztos vagyok, hogy régen volt közöm hozzá még ha más mást is állít. Egyszerű még is bonyolult.
- Yesterday, the love was such an easy game to play.. - hallottam meg édes és lány hangját alattam. Azt hittem már mindenki visszament a szállásukra vagy éppen az éjszakában ütik el valahol az időt a többiekkel. Ő még is itt maradt és énekel...bánatosan ugyan, de énekli a dalomat vagy is a kedvencemet. Kikukucskáltam az emelvény széléről és láttam ahogy felveszi a gitáromat. Óvatosan pengetni kezdi..talán attól félt, hogy valaki meghallhatja. Dúdolt és táncolt az arca viszont üres volt vagy inkább vágyakozó. Hirtelen váltást csempészett az egészbe és már a számomra jól ismert Last first kiss-t kezdte énekelni. A felismerés villámként csapott az agyamba. Egy reptér. A dal. Ő. Aztán minden elsötétült. Ennyi? Ezzel nem elégszem meg. A halvány fénybe nem látta meg, ahogy felpattanok és a lépcső felé osonok. Sietem nehogy elmenjen úgy éreztem el kell mondanom, hogy mi villant be az előbb talán nem kapja fel a vizet és segít emlékezni a legrosszabb esetben megint a hajamba ken egy muffint. A lépcső utolsó fokán azonban megcsúsztam és hatalmasat estem, a térdemet meg bevertem valamibe. Marhára fájt. Mira ledobta a gitárt és oda szaladt hozzám. Aggódva térdelt le.
- Csak te vagy az te szerencsétlen? - fejezte ki csalódottságát, még is valami élénkség bujkált a hangjában.
- Sajnálom, hogy én vagyok és nem Josh. - vágtam rá. Megforgatta a szemeit és felállt. - Nem úgy gondoltam..bocsi.. - meglepetettség futott át az arcán, de gyorsan vissza váltott az előző arckifejezésére. - Tudom, hogy ezt már énekelted egy reptéren, sajnos ennyi amire emlékszem és nincs folytatás. - a fejemben tisztán hallottam a szóló részemet a dalból csak ő énekelte. Semmi háttérkép vagy emlék egyszerűen az ő hangja borította be elmém egészét. - még mindig a földön fekve néztem fel rá. Merev testtartásán lazított és visszatáncolt mellém és leült törökülésbe. Én is feltornáztam magam, hogy arcunk egy szintbe kerüljön.
- Hát emlékszel? - suttogta.
- Képekre, de összekapcsolni nem megy. - lesütöttem a szemem, rettentően szégyenben éreztem magam, amiatt, hogy nem emlékszem dolgokra.
- Mért vagy velem kedves? - hangzott a következő kérdése, miközben a kezét tördelte és szemével azt szuggerálta.
- Nem tudom. Próbáltam magam távol tartani tőled, mert barátnőm van, de a testem nem fogad szót ha a közelben vagy. Olyan ez mintha azt hinné, hogy hozzá tartozol, de az agyam hallani sem akar rólad és ez bosszant. Ezért inkább kiakartalak zárni. Én.. én.. sajnálom csak olyan nehéz, hogy nem ismerlek, de minden porcikám tudja, hogy ez nem igaz. Tudom, hogy valahogyan, de közöm van hozzád még ha mások nem is ezt mondják. szorítottam össze a szemem. Fiú létemre sírok. Remek mi jöhet még. A térdem egyre nagyobbra dagadt és vele együtt a csend is. Nem mertem kinyitni a szemem. Féltem attól ahogyan néz rám. Lehet, hogy azt hiszi, hogy megőrültem és faképnél hagy.. hirtelen ajkait az enyémre tapasztotta.

Kellemes bizsergés futott végig az egész testemen, a fejem búbjától a lábujjamig hatalmas vágyat keltve bennem. Ismerem valahonnan ezt a csókot már akkor a kórházban rájöttem, csak a titkát nem sikerült még felfednem. Ez más volt, mint Carli-é... ez az én valódi csókom ami igazán kell nekem.
- Szeretlek - szuszogta a nyakamba, majd óvatos puszit lehelt a helyére, mintha előre tudta volna, hogy kiráz tőle a hideg, majd homlokát az enyémnek támasztotta. Füle mögé simítottam egy kósza tincset.
- Bárcsak emlékeznék rád. - mosolyodtam el saját szerencsétlenségemen.
- Bárcsak - suttogta újra.- Fáj valamid? - kérdezte végül utalva az előbbi esésemre.
- Azt hiszem bedagadt a térdem.
- Fel tudsz állni? - bocsánatkérően csóváltam a fejem. - Na gyere te szerencsétlen? - nyújtotta ki a kezét. Ismét megcsíptük egymást, mint a koncert elején az öltözőbe. - Ezt igazán abba hagyhatnád.
- Nem tudom szabályozni. - karoltam át a nyakát.
- Jesszus még mindig szeretsz enni igaz?
- Hééé ne bántsd pocakot! - tettettem a sértődöttet, de elmosolyodtam így nem jött be a dolog. - Inkább menjünk mielőtt tényleg agyon nem nyomlak. Az ajtót kinyitva megcsapott a manchesteri hideg levegő. Egy lélek sem volt már ott szerencsére. - Várj!
- Mire? - nézett rám furán.
- Itt a kabátom. - az a dzseki volt rajtam amit a fellépésen aggatott lám Lou. Igazából nagyon tetszett és kényelmes is volt.

- Nem kell köszi - rémült meg valamitől. Azt hittem szellemet lát, de tényleg csak mi voltunk az utcán.
- Nézd ott a busz csak addig ha már úgy is neked kell elcipelni odáig. - vonakodva elfogadta. Alig észrevehetően megszagolta és a boldogság halvány szikrája ragyogta be arcát. Talán még el is pirult, amit a félhomályba nem tudtam pontosan megállapítani azt viszont igen, hogy a szívem kétszer gyorsabban kezdett dobogni. Nem tudom, hogy a hirtelen hideg miatt vagy ez a lány teszi ezt velem. Végre elértük a célunkat azonban az egész üres volt és zárva is. Idegesen ütöttem meg az ajtó melletti részt, mire az kinyílt. Tényleg a rajongók elleni vész gomb, hogy is felejthettem el? Felsegített a lépcsőn és elcsodálkozott.
- Hűű ti aztán tudtok élni. - fintorgott egyet a végén. Segített lefeküdni az ágyamra, majd a hatalmasra duzzadt térdemet kezdte tanulmányozni. - Nagyon nagy.. vagy is az... nem az.. - arcát a piros szín árnyékolta.
- Rendben értem. Le kéne jegelnem. - javasoltam mielőtt elájul zavarában. bár jól állt neki ez a szín. Felettébb cukin festett.
- Talán .. őhmm.. hozok rá vizes ruhát..tekintve, hogy nem tudsz felállni..addig vesd le.. őő.. izé - vakarta meg a fejét a füle mögött. Aranyos mikor zavarban van. Indult volna, de tanácstalanul nézett rám.
- Folyosó végén balra. - mosolyogtam rá bátorítóan, mire ő is felvette ezt a mosolyt. Nem is emlékeztem hogy ennyire fájt volna. Próbáltam levetkőzni, de nem ment helyette minden egyes mozdulatnál hatalmas üvöltés hagyta el a számat. A lány a vállán vizes ruhákkal aggódva rohant vissza az ágyamhoz.
- Mi a baj?
- Azt hiszem, egyedül nem fog menni. - most sokkal jobban voltam inkább én zavarban. - Nagyon fáj. - megforgatta a szemeit és tudtam, hogy az előbbi szégyenlősségnek nyoma sincs. Túl tette magát rajta és eléggé felbátorodva válaszolt.
- Férfiak! Egy kis fájdalom meghátrálnak. - sikerült lehámoznia rólam - Zöld lóherés? - nevetett fel édesen.
- Nem készültem rá, hogy alsógatyába fogsz látni. - mondtam egyszerűen. A következő tíz percben a borogatást próbálta a lábamra tenni, de annyira hideg volt, hogy folyamatosan elhúztam onnan, hogy szabaduljak az érzés elől.
 - Ne mozogj már. Így nem tudom rendesen körbe tekerni. - parancsolt rám. Nem sok sikerrel. - Jól van te akartad Horan! - lefogta a lábamat és egy egyszerű mozdulattal helyet foglalt rajta. Újra próbálkozott ezúttal sikeresebben mint az előbb. A hideg is enyhülni kezdett, már nem mocorogtam így leszállt rólam.
- Éhes vagy? - kérdeztem végül, hogy megtörjem a csendet.
- Kicsit. - vallotta be. - Gondolom van valami kaja ebbe a luxus hotelben. - Elindult a konyha irányába. Nem sokkal később chip-szekkel és üdítővel tért vissza, addig én betakaróztam. Kezdtem kicsit kínosnak érezni magam. - Remélem megfelel, mert csak ezt kapod. - nevetett gonoszul bár semmi rossz szándék nem volt a hangjában.
- Isteni! - nevettem fel én is. Leült mellém az ágyra törökülésben és elfogyasztottuk az éjjeli nasit. Későre járt odakint. Gondolom a srácok mind ünnepelnek a város valamelyik szórakozó helyén. Én nem bántam, hogy nem vagyok velük.
- Aludnod kéne. - motyogta.
- Neked is.
- Hát akkor megyek is.
- Ne. Nem akarok egyedül maradni. A többiek úgy is a hotelban alszanak.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne maradni.
- Kérlek! - fogtam könyörgőre, mint egy lány. Megforgatta a szemeit és égnek emelte a kezét.
- Jó legyen!

Hajnali három óra. Felébredtem. Fáztam pedig nyakig be voltam takarva. A lábam már egyáltalán nem fájt és rátudtam állni. Tettem néhány lépést a folyosón, hogy biztos legyek benne. Megpillantottam Mirát a kanapén kuporogva aludt. Pedig én felajánlottam neki, hogy aludjon valamelyik ágyban. A szívem legmélyén talán azt kívántam, hogy velem. Nagyon kényelmetlennek nézhetett ki az a kanapé. Óvatosan odamentem hozzá és felemeltem vigyázva arra nehogy felébredjen, majd letettem az ágyamra és betakartam. Nem sokára egyenletes szuszogása betöltötte a teret amitől én is újra elálmosodtam. Vissza feküdtem mellé. Figyeltem, hogy ne érjek hozzá pedig akartam, mélyen bent, majd újra elaludtam...