33. fejezet

Sziasztok itt a következő! Kicsit rövid lett, de remélem tetszik mindenkinek :) a következő 7 komi után jön ha nem akartok komizni pipáljatok a bejegyzés végén lévő vélemény fülnél :) köszönöm jó szórakozást! ♥

Hogy mi történt? Mit feleljek erre? Mondjam el az igazat, hogy a drágalátos barátjuk majdnem felkent a falra vagy hazudjak nekik? Nem tudom mit szólnának hozzá ha kiderülne az igazság.
- Megcsípte a hideg szél. -hazudtam végül. A göndör megsimogatta mire egy könnycsepp gördült le az arcomon, aztán egyre több és több a fájdalomtól.
- Mi történt? - kérdezte most már élesebben és mérgesebben. Percekig bámultam Niall-t a gondolataimba temetkezve. Szörnyű bűnbánat és kétségbeesés látszott az arcán. Most először néz rám ilyen lágyan és féltőn a baleset óta. Pislogtam párat, hogy abba tudjam hagyni a sírásra hasonlító nyöszörgésemet. Louis és Harry már türelmetlenül várták a válaszom.
- Hercegnő. Hahhóó. - próbálkoztak újra.
- Senki, azaz... - haboztam. - ahogy kerestem Niall-t - erre felkapta az említett a fejét. Félt, hogy elárulom. Óvatosan megráztam a fejem így biztosítva arról, hogy nem dobom fel a többieknél, de hazudni sem akartam akkorát. - Futottam és nem figyeltem és beleütköztem a vállába. - hebegtem összevissza - de látom megtudtam győzni, hogy vissza jöjjön. - tettem hozzá némi gúnnyal. Egyedül az ír értette a célzást, mire mérgesen megforgatta a szemeit.
- Hé haver szépen elbántál vele - nevetett fel Zayn.
- Igen - folytatták a többiek. Elkezdtem pakolni a cuccaimat.
- Azt hiszem Mira megérdemel egy bocsánatkérő ölelést. Nem srácok? - kérdezte Louis huncut vigyorra húzva tökéletes ajkait. Mindenki hevesen bólogatott kivéve minket. Hát remek még egy közös pont. Sem ő sem én nem repestünk az ötletért.
- Annyira azért nem fáj - flegmultam be egy kicsikét jobban mint kellett volna. A srác arcáról is lefagyott a mosoly, de szét tárta karjait. Haboztam. Erre a lépésre egyáltalán nem számítottam. Tudtam, hogy ha újra magamhoz szoríthatom megsemmisülök. Hazz segített eldönteni a dolgot, mert óvatosan meglökött így pont az ír közelébe landoltam. Szorosan magához húzott, mint régen. Ismertem ezt az ölelést. Ez az a múltbeli védelmező, szeretetteljes ölelés, amivel mindig jutalmazott és még csak nem is sejti, hogy milyen érzéseket kelt bennem egy szimpla öleléssel is akár.
- Ennyivel nem úszom meg ugye? - suttogta a fülembe alig észrevehetően. Elengedtük egymást. Lesütöttem a szemem. Úgy gondoltam ez a pofon olyan dolog amit egykönnyen nem tudok elfelejteni akármennyire is szeretem. Sóhajtott. - A harc hát legyen harc! simította meg az arcom fájó felét. Még van képe. Ezzel az egy mozdulattal ismét fordított az érzéseim kockáján. A méreg mardosta a torkomat.
- Szánalmas. - kiáltottam egyenesen azokba a híres tengerkék szemekbe, aztán felkaptam a táskámat és kifelé indultam.
- Most meg hova mész? - szakította meg a feszültséget a legidősebb tag. Erről jut eszembe. A konyha. Egyből jobb kedvre derültem.
- El innen. Este gyere át Lou, megmondom mit kérek a fogadásunkért. - kacsintottam rájuk, majd távoztam. Erősnek próbáltam mutatni magam, hogy engem aztán ez sem küld le a padlóra, de valójában sokkal inkább már a pincében vagyok. Gyalog indultam el. Lassan mentem és pörgött az agyam. Mit akar ez jelenteni? Mire célzott? Miért akar harcolni? Szorosan körbe fontam a testemet a kezeimmel mintha fáznék, pedig erről szó sincs hiszen szokatlanul meleg a levegő a tipikus Londonihoz képest.

Azt hittem, hogy túl léptem rajta, de nagyobb káosz alakult ki bennem mint eddig volt. Most emlékszik vagy nem? Ennyire visszaakarja idézni a dolgokat? Kíváncsi rám vagy csak arra, hogy előtte is ennyi bajt okoztam neki? Egyáltalán lehet, hogy nem is rám kíváncsi csak a dolgok igazát keresni amiket Carli mondott neki és valamiért úgy látja, hogy nálam vannak a válaszok. Nem nálam az égvilágon nincs semmi csak egy összetört szív és egy megsebzett lélek és persze egy üres test is társul mindehhez. Eszembe jutott a dal amit a tetőn énekelt. Mért pont az választotta? Yesterday. A múlt, amikor még mindenki boldog volt. Azok a napok amikről azt hittem felejthetetlenek most még is csak kopott emlékek. Fájdalmas még is boldog. Telefonom pittyegése törte meg gondolataim cikázását. Időbe telt mire újra visszatudtam térni a valóságba. Sikerült elő halásznom a készüléket.  Egy sms virított a képernyőm. Kitől? Hiszen alig van meg pár embernek a számom, mivel a régi telefonom eltűnt újat vettem, csak a bandának és a stáb néhány tagjának adtam meg azt hiszem. Mindegy, megnyitottam. "Fáj, hogy nem láthatom a régi mosolyod. xx J." olvastam. Körbe pillantottam hátha meglátom az üzenet küldőjét, de rajtam kívül egy lélek sem volt azon az utcán. Sőt azt sem tudtam hol vagyok. Már egészen besötétedett így még nehezebben tudtam tájékozódni. Ráadásul féltem a sötétben is főleg egyedül, mert mikor kicsi voltam az unokabátyáim állandóan ijesztegettek mikor náluk aludtam, ami elég sokszor előfordult a szüleim munkája miatt. Anya meg mindig azt mondta, hogy ha egyszer eltévedek akkor keresek egy fát amibe megkapaszkodhatom míg meg nem talál, de ne féljek mert amíg ő itt van nem fog előfordulni ez. Tessék nincs itt még annyira sem mint általában szokott és már is megtörténik a dolog. Újra körbe néztem hátha még is felismerek valamit. Várjunk csak azt a házat a túl oldalon ismerem. A baleset. A felismerés fájdalmasan fúródott a mellkasomba. Amilyen gyorsan csak tudtam el mentem onnan. Most amire a legkevésbé van szükségem az Carli hercegnő és a megjegyzései vagy kárörvendése. Szerencsére nem találkoztam vele és sikerült épségben haza érnem végre. Apa megint nincs itthon, mert a srácok koncertjeinek az ügyeit intézi. Anya meg... óóó anya soha sincs itt ha szükség lenne valakire. Az utóbbi időben megtanultam kezelni az egyedül létet, persze a barátaim ott voltak, de azt hiszem az még sem olyan mint egy anyai tanács. Valljuk be az életem kész katasztrófa. Pont ekkor csengettek. Gondoltam Louis az, de tévednem kellett. Egy csokor rózsát találtam a lábtörlőre fektetve.

 Leguggoltam, de nem nyúltam hozzá attól félve, hogy ha hozzáérek elkapok valami halálos fertőzést. Ezt az ötlete hamar elvettettem és felkaptam. Beleszagoltam. Édes illata bekerített, imádtam a rózsákat. Viszont jobban szemügyre venni már nem volt időm, mert ekkor Mr. Tomlinson fordult be a kocsi feljárónkra.
- Hű szép csokor. Kitől van? - kérdezte széles vigyorral az arcán.
- Nem tudom, de gyere be. - invitáltam a házba. A virág köteget vázába helyeztem és a nappali közepén álló kis asztalra helyeztem míg Louis leült a kanapéra és várt.
- Szóval mi lenne a kérésed?
- Gondolom feltűnt, hogy talpig cukormázban érkeztünk a stúdióba. Csodálkozom is, hogy nem említettétek meg. Bár Hazz láttam, hogy átöltözött...
- A lényegre. -
- Jó jó nyugi. Ha ennyire sietsz akkor már is neki láthatsz a konyha takarításának. - kacsintottam, majd gonoszul felnevettem.
- Ennyi? Nehezebbre számítottam. Egy két dolgot helyre tudok pakolni. - pattant fel és vette a konyha felé az irányt. Én csak álltam és vártam a hatást amit a szemét kupac fog kiváltani a srácból, ez nem is késett.
- Na ne szórakozz! Itt meg mi a franc történt? - kiabált hitetlenkedve.
- Te akartál fogadni. - rántottam meg a vállam angyali pillantásokat vetve rá.
- Jó' van hercegnő ezt még vissza kapod.
- Nem elég szörnyű már így is az életem? - tettem fel a költői kérdést. Nem válaszolt, hanem inkább szorgos pakolásba kezdett. Viccesen nézett ki, de meglepett milyen gyorsan képes a takarításra. Mikor a fele körül járt felszaladtam a gitáromért és énekelni kezdtem. Látszólag élvezte az ingyen koncertet. Mikor végzett a pultnak támaszkodva várta, hogy befejezzem az éppen elkezdett dalt.
- Mi történt az arcoddal? - furcsán néztem rá. Nem gondoltam, hogy rájön arra a kis füllentésre.
- Már elmondtam délután. - keltem fel az addig elfoglalt helyemről és kisétáltam a nappaliba, majd levágtam magam az egyik kanapéra. Követte a példámat és közvetlenül velem szemben helyezkedett el.
- Tudod, hogy engem nem csapsz be. Nem egyszerűen neki ütköztél ugye?
- És ha nem? Akkor sem változtat semmit a dolgon. Így legalább még biztosabb vagyok benne, hogy örökre elfelejtett.
- Ezt te sem hiszed el. - csattant fel. - Az orvos is megmondta ez csak átmeneti állapot.
- Ők sem tudhatnak biztosra mindent. Ezt meg aztán főképp nem. - ráztam a fejem.
- Mért teszed ezt magaddal? Feladod mielőtt elkezdenéd.
- Éhes vagyok. - tereltem.
- Lehetetlen vagy! Na mindegy. Azt hiszem tudok egy dolgot ami eltereli a figyelmed, majd megmutatom. Hé még nem is nézted meg kitől kaptad a gazokat. - nevette fel így oldva a megfagyott hangulatot. Hihetetlen, hogy mindig sikerül neki feloldania. Kutatni kezdett a rózsák között egy cetlit, papír fecnit vagy valamit amiből kiderül a feladó. Nem különösebben érdekelt ki pazarolja rám a pénzét, de amikor felolvasta az üzenetet ledermedtem. "Hiányzik a szemed ragyogása. xx J." ...