30. fejezet

Sziasztok! Jó szórakozást :) Következő 4 komment után :) Feliratkozókat is várok! :) 

Ahogy elhagyta a számat lesütöttem a szemem, fel sem mertem nézni, mert nem tudtam, hogy mit válaszolna rá a barátnőm. Egy darabig csak állt velem szemben. Egyikünk sem tudta, hogy mit kezdjen ezzel az egyetlen egy szócskával. A fejemben már átkoztam is magam amiért elfecsegtem, de még is jól esett valakinek végre elmondani. Kifújtam a levegőt és óvatosan rápillantottam, halvány értetlenséget és meglepetettséget véltem felfedezni az arcán.
- Niall? - kérdezte végül kíváncsiságát enyhítve.
- is.. - mondtam halkan és újra lesütöttem a szemem visszafojtva a mindjárt előtörő könnyeket. Szorosan átöleltem magam mintha fáznék pedig szó sem volt erről. Inkább csak szeretetre vágytam, egy ölelésre amiből tudom, hogy nem vagyok egyedül ebben a hatalmas világban. Ugyan ott volt a családom, de tőlük nem sok ilyesfélét kaptam, mert apa mindig a srácokkal próbál, az ő ügyeiket intézi nem mintha ezért őket okolnám hisz ez a munkája, anya meg már egy hónapja Párizsban van valamilyen munka miatt. Én meg lassan felőrlöm magam. Szerencse, hogy ilyen barátaim vannak. Sára kérdezés nélkül megölelt, tudta, hogy mire van szükségem pedig ki sem ejtettem, mindig tudta egy szó nélkül mit kell tennie, hogy megnyugodjak.
- Nekem elmondhatod. - suttogta a fülembe biztatóan.
- Rendben, de ne itt, keressünk egy eldugottabb helyet. - karon ragadtam és óvatosan húzni kezdtem magam után míg nem elértünk a folyosó végén lévő automatához, mögötte ugyanis volt egy kisebb rész, ilyen társalgó féle, de senki sem használta soha eddig még, pont megfelelt a mi célunknak. Kényelmesen elhelyezkedtünk egymás mellett a hatalmas kanapé szerűségen és lassan, de biztosan elmeséltem neki mi történt a kórházba. A végére a torkom kiszáradt és a szívem újra összeszorult, a könny mardosta a szemem, ahogy a szerencsétlen életemen végig gondoltam.
- Ezt értem és ne aggódj, mert már jó úton halad afelé hogy megtaláljon újra.
- Mi van akkor ha már én nem akarom, hogy együtt legyünk úgy is mindenki azt hagyja, hogy Carli-val legyen akkor meg nem teljesen mindegy? - kérdeztem mereven magam elé bámulva, sokkal inkább hangzott egy hangosan kimondott gondolatnak mint rendes kérdésnek.
- Nem teljesen mindegy, neked legalább is nem! - fordított magával szembe a barátnőm, szeme szikrázott az indulatoktól, amiket a szavaim okoztak. - Látom, hogy szenvedsz és ha megpróbálnád elfelejteni még rosszabb lenne.
- Inkább nézzem ahogy egymást falják? Tényleg az nem elég szörnyű! - csattantam fel. - és ha ez még nem elég ott van az a másik dolog is. - hadartam mérgemben mindent ami csak kifért a torkomon bele sem gondoltam, hogy talán most szegem meg a legjobb barátomnak tett esküt.
- Milyen dolog? - értetlenkedett. A düh szempillantás alatt elszállt az elmémből, helyette viszont megjelent a még ennél is bosszantóbb és fájdalmasabb érzés, a lelki ismeretfurdalás, nem tudtam leplezni így a kezem mélyébe rejtettem arcomat a lány elől. Nem tudtam, hogy kezdjem hiszen már belefogtam itt nem hagyhatom abba az nem lenne igazságos hiszen én sem szeretem ha elkezdik és aztán nem mondják végig.
- Gyenge voltam..megtört és fáradt - kezdtem bele - az nap este mikor Niall kórházban volt. - de nem tudtam tovább folytatni, mert hirtelen a szavamba vágott egy telefon beszélgetés, ami az automata másik feléről jött. Egyből felismertem a hangot és jobbnak láttam ha inkább azt hallgatjuk ki amit Miss London fecseg, tudom, hogy csúnya dolog, de ő sem játszik tisztességesen akkor én mért csináljam úgy?! Csendre intettem Sárát is mikor láttam, hogy nem érti mit akarok csak intettem neki hogy jöjjön utánam. Odaosontunk a falhoz és hallgatóztunk:
- Háhh persze, hogy szeretem... mint egy nyári záport mikor csodálatos a hajam, bár az mindig csodálatos - mondta nagyképűen. - az adrenalin és a düh cikázni kezdtek az ereimben. Fájt, hogy kihasználja a szőkét...AZ ÉN SZŐKÉMET!
-....
- ÓÓ persze Mira? Hahaha az a kis szánalmas senki? Nincs vele semmi gond Niall nem hisz neki meg különben sem emlékszik rá..most csak is én vagyok az egyetlen hercegnője. - ahogy kimondta a szavakat úgy én is kiléptem a rejtekhelyemről. Ha tudtam volna ölni a szememmel a lányt már legalább háromszor megfojtottam volna.
- Még is mit képzelsz magadról, hogy csak így idejössz és kihasználsz másokat? Főleg őt, aki semmiről sem tehet. - ordítottam és sírtam egyszerre, a barátnőm csendesen állt mellettem meg sem mert szólalni a pattanásig feszült hangulatban.
- Óóó hát fáj az igazság.. fáj hogy nem kellesz neki. - nevetett fel nem épp kedves hangnembe.
- Fejezzétek be a veszekedést - kérlelt minket halkan Sára.
- Csak nem beijedt a kis barátnőd. Jól teszi. - az említett jól látta, hogy nem sokáig bírom. Már szabályosan rángatott az ideg.
- Higgadjatok le én addig elmegyek és szólok a srácoknak - mondta és már tovább is állt, de lehet, hogy nem kellett volna elmennie.
- No lám egy nyuszival van dolgunk. - mondta gúnnyal teli hangján aztán felnevetett mintha vicces lenne amit mondott csak a baj az, hogy nem volt az.
- Fejezd be! Ezzel nem érsz el semmit az égvilágon. A végére úgy is te veszítesz.
- Igen? Én azt nem hiszem. Gondolj csak bele a banda többi tagja mért nem mondta el neki, hogy ki vagy? - megtorpantam, volt benne valami amin elgondolkoztam..mi van ha igaza van..ha a srácok sem akarják, hogy újra együtt legyek Niall-lal, nem ez nem lehet. - Látod erre te sem tudsz válaszolni - nevetett diadalittasan. Nekem több sem kellett akkora pofont adtam neki, hogy arca kipirosodott az érintésem nyomán és könny gyűlt a szemébe. Fel sem foghattam mit tettem, mert azonnal a segítségére jött a szőke herceg.

- Mi a francot csinálsz a barátnőmmel? - kérdezte miközben a lányt szorosan magához szorította. - Nem vagy normális. - mondta megvetően és felettébb dühösen, így még sosem hallottam beszélni és rossz volt, hogy pont rajtam gyakorolja ezt bár rászolgáltam még is jól esett ez az egyetlen mozdulat igaz a méreg még teljes egészében a testemben maradt és cikázott az ereimben mintha valami versenyt akarna megnyerni és látszólag hatalmas előnnyel indul.
- Nem is tettem semmit és megütött. - nyafogott két könnycsepp között. Ekkor értek ide a többiek is. Meglepetten néztek hol rám hol a "szerelmes" párra.
- Persze még hazudsz is. - mozdultam felé, de Louis elkapott a másik személyt meg Niall takarta el előlem.
- Héhé nyugi hercegnő.. - mondta nyugodt hangon Lou.
- Kérj bocsánatot. - parancsolt rám az ír. Itt betelt a pohár, a kötél elszakadt. kitörtek belőlem a szavak.
- Az igazságért nem fogok bocsánatot kérni - könnyeim potyogni kezdtek, teljesen eláztatták az arcomat. Kiszabadítottam magam "fogva tartóm" karjaiból és elfutottam tőlük. Még csak meg sem próbáltak segíteni micsoda barátok. Szerettem őket minden hülyeségükkel együtt, de hatalmasat csalódtam az összesben. Jobbnak láttam ha ma már nem dolgozom így haza mentem és bezárkóztam a szobámba és ha rajtam múlt volna többet ki sem jövök onnan, de szerencsére Sára ezt nem hagyta. Egy kicsit haragudtam rá is, de nem tudtam sokáig tartani magam így feladtam a harcot. Sikerült belém tömnie néhány falat kaját, de a kedvem nem lett semmivel sem jobb. Üres és kifogyott voltam. Naivnak éreztem magam. A napok lassan és unalmasan teltek a stúdióban. Próbáltam minél kevesebbet beszélni velük és a lehető legmesszebb kerülni tőlük. Had érezzék, a haragom igenis kijár nekem is ennyi ha már mindenki ellenem van...